2. fejezet

Álmomban egy ismeretlen erdőben jártam. Botladozva kerestem valamit, de nem tudtam, mit, csak azt, hogy szükségem van rá. Kiáltottam. De mintha megsüketültem volna. Nem hallottam a saját hangomat, csak súlyos lépteket a hátam mögött... Megrémültem. Elestem egy kifelé ágazó gyökérben, majd szabad utat engedtem a könnyeimnek. Az a valami már nagyon közel lehetett hozzám, és én zihálva fordultam felé, de mielőtt megláthattam volna, felébredtem. És tényleg sírtam. Halkan kimentem a fürdőbe, hogy megmossam az arcom. Ez csak egy álom, nincs jelentősége. Belenéztem a tükörbe, és meglepődve vettem észre, hogy teljesen elsápadtam az álom hatására. A könnyeim megint feltörni készültek, de összeszorítottam a fogam, és visszatartottam őket. Gyorsan felkaptam egy kopott farmert, egy pólót és egy meleg pulcsit, majd a táskámat felkapva beszaladtam a konyhába. Készítettem magamnak egy tál müzlit, amit gyorsan bekanalaztam. Felkaptam a bakancsom. Bezártam az ajtót, majd gyalog elindultam az iskolába.
 Nem mondom, hogy közel lakunk tőle, de azt sem, hogy távol. Mikor beértem, éppen csak pár gyerek volt még itt. Embry-t kerestem, ugyanis ő nagyon jó haverom. De nem láttam sehol sem. Mindegy - úgyis korán érkeztem, és bizonyára már úton van.
 - Bella! - hallottam egy csicsergő hangot mögülem. Carolina Montez volt. - Nem láttad Jacobot?
 Na ja. Teljesen bele van zúgva Jacob Black - be, egy igazi megszállott, szóval mi teljes ellentétei vagyunk egymásnak. Nem mondanám a barát nőmnek, de nem is az ellenségemnek. Néha dumálunk, és ennyi.
 - Miért láttam volna? Túl korán van. - feleltem fintorogva. Bár egyáltalán ne jönne iskolába! Az maga lenne a megváltás. Carol bepörgött.
 - De ilyenkor már a suliban szokott lenni! Hol lehet? Mi van, ha megbetegedett? Át kéne mennem hozzájuk, hátha szüksége van rám... - lázasan töprengett, én meg csak a fejemet csóváltam.
 - Nyugi, Carol. Majd megkérdezem Embryt, mi van vele.
 Hálás mosolyt küldött felém.
 - Megtennéd?
 Az égre emeltem a szemem, majd rá.
 - Elvégre Embry a barátom. És ő sokat szokott lógni Jacobbal...
 Még be sem fejeztem, a nyakamba ugrott.
 - Köszönöm - köszönöm - köszönöm! Mindent kérdezz meg róla! Hogy hol van, miért nem jött suliba, és...
 - Hé! - állítottam meg. - Csak arról volt szó...
 De már el is tűnt. Aztán feltűnt Embry, és én intettem neki. De nem figyelt. A homlokomat ráncoltam, hiszen minden reggel beszélünk. Aztán elindultam felé. Mikor kedvesen megböktem a vállát, ijedten fordult felém.
 - Oh,Bella... - mondta, de kerülte a pillantásomat.
 - Mi van, már nem is vágysz a társaságomra? - kérdeztem játékosan, mire ő feszülten felnevetett.
 - Nem arról van szó, csak Jacob...
 Na, megint témánál vagyunk. Éreztem, hogy elszólta magát. Aztán eszembe jutott Carol kérése.
 - Mi van vele? - nem tudtam megállni, hogy ne fintorogjak. Még a végén azt hiszi, hogy érdekel!
 Kereste a szavakat.
 - Izé... beteg lett. - mondta, s mikor megpillantott valakit vagy valamit a távolban, gyorsan hozzátette. - Most mennem kell... ööö... szia.
 Azzal elment. Csak most vettem észre, milyen magas lett. Mi baja lehet? Hátrafordultam, hogy megnézzem, mi zaklatta fel .Sam Uley bandája állt ott,és figyelt. Mit bámulnak annyira? Tudtam, hogy már sokszor fenyegették meg Embryt, és Jacobot, szóval megnyugtattam magam, hogy csak megijedt tőlük, és nem azért ment el, mert már nem vagyunk barátok.  Becsöngettek, és besétáltam a biosz terembe. Embry nem messze ült tőlem, de egyszer sem nézett rám. Megsajnáltam, de nem szólhattam hozzá, mert Mr.Gall észrevette volna. A nap gyorsan - Embry és Jacob mentesen telt el. Beszámoltam Carolnak, hogy mi van Jacobbal( beteg lett, és egy darabig biztos nem jön iskolába ), minek következtében el kellett játszanom, hogy Carollal együtt gyászolom azt, akit tényleg utálok. Mikor hazaértem, készítettem valami ehetőt magamnak meg Charlienak. Megláttam a kis piros cetlit a hűtő ajtaján.

 Bella!
 Csak késő este érek haza.
 Ha valami gond van,hívd fel Sue-ékat!

 Charlie
 
 Szeretem Sue-t, és a gyerekeit, Leah-t és Seth-et. Harry Clearwater nagyon jó barátja apámnak, és mindig szívesen látnak minket. Leah gyönyörű, Seth pedig egy örök mosolygó, nyurga kissrác. A lasagne kész volt, és ettem egy keveset, de úgy igazából nem is voltam éhes.  Megírtam a leckém, és lassan kiléptem az udvarra. Nem Clearwaterékhez mentem - hanem a rétemre. A rétünkre anyukámmal, akit sosem felejtek el. Összeszorult a torkom. Érdekes, ma többször akartam sírni, mint egész életemben. Utoljára akkor sírtam, mikor anyukámat temették. De akkor úgy igazán. Aztán nem voltam képes sírni. És sokszor rém álmaim voltak. Mindig ugyanaz. Nem szeretem felidézni őket, de most, hogy megint rém álmom volt, nehéz őket elfelejteni. Kiértem oda, ahol a legtöbbet szenvedek, s ahol mégis mindig boldog vagyok. Lefeküdtem a fűbe, mint mindig, és néztem az eget, gondolkodtam, milyen lenne, ha anyu még élne. Egy könnycsepp mégis kibuggyant a szememből, pedig nem adtam rá neki engedélyt.Gyorsan letöröltem,mikor valami elterelte a figyelmem. Nem tudom,mióta lehetek itt, de valahogy úgy éreztem, figyelnek. Az előttem kb. 5 méterre lévő bokor megmozdult. Felkaptam a fejem, és feszülten vártam, mi lehet az. Lehet, hogy egy mosómedve vagy egy kismadár. Sok van errefelé a környező erdőkben. Megint megmozdult, pedig nem fújt a szél. Aztán kilépett onnan egy óriási farkas. A torkomon akadt a sikoly. Bár furcsán nyugodtnak éreztem magam. Némán, mozdulatlanul nézett engem. Gyönyörű, értelmes sötét szeme engem vizslatott, és én nem tudtam, mit tegyek. Lassan felkeltem, nehogy megijesszem, és megtámadjon. Bár tudtam, hogy nem fogja megtenni. Annyira meg akartam érinteni - a vágy olyan gyorsan tört rám, hogy nem tudtam mit csinálok. Kinyújtottam a kezem magam elé, hogy jelezzem, nem akarom bántani, majd tétován megindultam felé. Nem mozdult, csak hátracsapta a fülét, és kinyitotta a száját. Aztán morgott egy kicsit, én meg hátrálni kezdtem. Elindult felém, túl, túl lassan. Megbotlottam egy kis ágban, és a fenekemre estem. Ülve csúsztam tovább, és ő egyre csak közeledett. Aztán rálépett a lábamra, megállást ösztönözve. Mancsát nem teljes erőből nyomta a cipőmre, hanem puhán, mintha csak beszélt volna. Megint rám tört a vágy, hogy megérinthessem, olyan erősen, hogy majdnem elkezdtem fulladozni. Újra kinyújtottam a kezem, már magabiztosabban. Megérintettem a pofáját, mire elernyedt a teste. Felbátorodva simítottam végig az arcán, és ő farkast meghazudtolva lehunyta a szemét. Termete ellenére fiatalnak tűnt. Egy boldogsághullám járta át a testem, és mosolyra húzta a szám. Megérintettem a száját, mire belenyalt a tenyerembe. Felkacagtam. A szeme gyengédségről árulkodott, s nekem valamiért Jacob jutott az eszembe. Ő sosem nézett így senkire, erre itt egy farkas, aki olyan gyönyörű és értelmes, de mégsem ember, és tud így nézni. Ráadásul rám. Annyira boldog lettem ettől a gondolattól, hogy hirtelen belefúrtam az arcom puha bundájába. Valamilyen októl fogva tudtam, hogy szeretem ezt a farkast, hogy összetartozunk. Ekkor a távolban felvonított egy másik farkas, mire az előttem álló picit összerezzent. Megsimogattam a feje búbját. Olyan gyötrelmesen nézett rám, mint aki nem akar elmenni. Érdekes, milyen jól érzem magam egy farkassal - úgy,mint anyukám halála óta senkivel.
 - Holnap is itt leszek. - suttogtam, és éreztem, amint egy picit biccent a fejével. De furcsa!
 - Akarod, hogy találkozzunk? - kérdeztem megint suttogva, s őrültnek éreztem magam, amiért egy állattal társalgok. Újabb biccentés, újabb farkasüvoltés a távolból.
 - Gondolom, menned kell - fintorogtam. Olyan hangot hallatott, amiről nem is tudtam, hogy állatok képesek erre. Mintha nevetett volna. Megnyalta az arcom, majd hátrált egy lépést. Én felálltam. Még így is magasabb volt egy picit, mint én, s az a gondolat futott át az agyamon: ez lehetetlen, ekkora farkasok nem léteznek! De én tudtam, hogy igenis léteznek, hiszen megérinthettem, itt volt, és nem bántott. Tudtam, most az egyszer tudtam, hogy nem álmodok.
 - Akkor viszlát holnap. - sóhajtottam, mire megcsóválta a farkát, s mintha értené amit mondok, ő is hangosan, tisztán felüvöltött, majd eltűnt a bozótban, én pedig mámorittasan indultam el.