Újabb díj :)

 El sem hiszem... Annyira lehetetlen az egész. Megkaptam a harmadik díjam! Pedig egyáltalán nem érdemlem meg. Nagyon szeretlek, Friday!!! Neked köszönhetően már három díjam van. :D :D És ha még nem lenne meg ez a díjad, neked küldeném (L)(L)(L)(L) Vedd úgy, hogy tőlem is kapod! :P x)

 Akiknek küldöm :

 Ben : http://ben-obiwankenobikalndjai.blogspot.com/

 Nica : http://alecandstella.blogspot.com/

 Most nem tudok többet írni, mert aki ismer, tudja, milyen feledékeny vagyok. (: A díjat egyébként bárki viheti!

 szeri

 breeh.

13. fejezet

 Hali, gyerekek! :D Itt a várva várt friss ^^ Komoly erőfeszítések árán, de meghoztam. :) Köszi az előző rész kommentelőinek! Imádom olvasni a megjegyzéseiteket ^^ Ez a történet második fordulópontja, mivel az első Bella és Jake kibékülése volt O.o Most nagyon romantikusra sikeredett, és remélem, tetszeni fog! <3 Jó olvasást!

 Emily


 Bella tisztára kivolt egész nap. Akárhogy próbáltam jobb kedvre deríteni, de nem sikerült. Mint egy zombi, de megértem. Hiszen én is nagyon aggódtam Sam-ért... Vajon tényleg nem lesz semmi bajuk? Hát persze, ne gondolj rosszra, Emily. Abban a pillanatban, amint ezt kigondoltam, bevágódott a bejárati ajtó. És ki lépett be rajta? Sam Uley, teljes élet nagyságban, ziláltan. A pillantása egy másodperc erejéig az enyémbe fúródott, majd azonnal kapcsoltam, és odasiettem hozzá.

 - Jacob...

 Bella, amint meghallotta a nevet, kipattantak a szemei, felemelte a fejét, és felugrott az asztaltól. Fehérebb volt, mint a fürdőszobámban a csempe. Élénk, félelemmel teli arccal bámult Samre.
 - Mi történt? - követelt választ. - Történt valami?!
 - Már otthon van, Billyvel. - mondta szerelmem, de tudtam, hogy valamit kihagyott. Bella felkapta a pulcsiját, felhúzta magára, és ki akart menni az ajtón, de Sam megakadályozta. Ő dühösen nézett rá.

 - Odamegyek. - jelentette ki Bella, bár ez egyértelmű volt. Sam megnyugtatóan megrázta a fejét, bár a szeme tele volt furcsa érzelmekkel, amit én sem tudtam azonosítani.

 - Most nem mehetsz oda. - rázta a fejét. Bella közbe akart vágni, de ő gyorsan folytatta. - Nem mehetsz, mert... - sóhajtott. - Jacob megsérült.

 Bella arcából kifutott a vér. Olyat szemmel nézett rám, mint aki mindjárt főbe lövi magát.
 - Meg... Megsérült? - dadogott. - Azonnal... Azonnal ott kell lennem.
 Azzal egy ügyes mozdulattal kicsusszant Sam mellett az ajtóban. Ő meg sem próbálta megakadályozni. Fáradtan pillantott rám. Odamentem hozzá.
 - Menjünk.

 Bella

 Jake megsérült... Jake megsérült... Jake megsérült!

 Szaladtam is a házukhoz, és nem érdekelt, hogy tök sötét volt. Jacobot akartam. Látnom kellett. Annyira... féltettem... Aggódtam érte... Egy kapocs fűzött hozzá, és mikor neki fájt valami, az nekem is. Tudtam, hogy nem pusztán barátság van köztünk... Számomra Jacob több, mint egy barát. Sokkal, de sokkal több... Magamban is furcsa volt kimondani, de így volt. Akárhogy is el akartam magamban nyomni az érzést, nem ment. De már nem is akarom.

 Kifulladva értem a házukhoz. Ott volt Embry és Quil a suliból. Seth és Leah is, de volt, akiket nem ismertem. A fiúkon csak egy szál rövidre nyírt farmer gatya. Leah együttérzőn pillantott.

 - Hol van? - léptem eléjük. Embry összenézett Paul Ryan-nel a suliból - nem is értem, ő minek van itt -, majd vissza rám. Abban a pillanatban meghallottam egy vér fagyasztó ordítást. A világ legfájdalmasabb fájdalmas ordítását. A hangok a házból, az emeletről jöttek. Eleredtek a könnyeim. Miért pont Jacob? Összeszorult a gyomrom.

 - Látni akarom! - mondtam, elindultam, de Embry megállított.
 Újabb ordítás - újabb gyomorszájba rúgás, de jó erősen. Már rendesen sírtam.

 - Engedj el! - zokogtam, majd felmondtam a szolgálatot, és Embry vállára borult a fejem, ott zokogtam. Támaszképpen átölelt, de nem éreztem jobban magam. Meghallottam mögülem a lépések zaját. Nem fordultam hátra, tudtam, hogy Emily és Sam azok.

 - Bella - tette a vállamra a kezem Sam. - Rendbe fog jönni, ne aggódj!
 Feldühödtem, s mégiscsak megfordultam.
 - Ne aggódjak? Hogy ne aggódjak?! Jacob megsérült. És.. És... - hirtelen szembesültem azzal, hogy minden álom és kimondott vagy kimondatlan szó összefüggött. A forró testük, a farkasok az erdőben, a szemük, az álom... Minden egybevág. Minden... A régi monda az őseinkről, amit Charlie mesélt nekem még kiskoromban... Charlie. Hol van most. Ő jól van?
 Charlie... Az álmaim... A quileute indiánok ősei a farkasok voltak... Úristen.
 A lábamból elszállt az erő, és el kellett kapni, nehogy elessek. Ez volt az a titok, amit senki nem mondott el nekem... Jacob...
 - Vérfarkas... - suttogtam magam elé meredve. Az egész annyira hihetetlen volt. Hiszen misztikus lények nem léteznek. Szóval La Push ilyen teremtményeknek ad otthont... Az farkasom...
 Köpni - nyelni nem tudtam. Lehetséges, hogy mikor az első találkozásunkkor azért jutott eszembe Jacob, mert... mert...  Ő volt az?
 Nem. Az nem létezik. Nem lehet... Ugye?  Kell lennie más megoldásnak. Muszáj!

 - Bella? - a hang mögülem jött. Észre sem vettem, hogy többen lettünk. Kijöttek a házból... Ezek szerint...

 - Be kell mennem - nyögtem Sam szemébe nézve, s látta rajtam az elszántságot. Tudta, hogy rájöttem az igazságra. És nem szólt semmit. Mikor mehetek már Jacobhoz?!
 Elálltak az útból. Lassú, remegő léptekkel megindultam befelé. Lenyomtam a kilincset, és beléptem az ismerős házba.

 Kellemes pézsma illat lengte körül. De nem tudtam most vele törődni, mivelhogy egy fontos személy számomra éppen most lehet, hogy ájultan fekszik az ágyában... Tulajdonképpen, mi történt?

 Halkan fellépkedtem a lépcsőn, könnyáztatta arccal, s mikor elértem Jake szobájáig, vártam pár percet, mielőtt benyitok.
 Az ágyon feküdt, jobb karja és mellkasa vastag kötéssel bekötve. Izzadság cseppek gyöngyöztek a homlokán. Lehet, hogy félájult volt. Odasiettem az ágya mellé, letérdeltem, és megfogtam ép kezét, de úgy, hogy ne tegyek kárt még jobban a testrészeiben.
 - Hát, mit ne mondjak, pocsékul festesz - szipogtam neki. Alig láthatóan megrebbent az egyik szempillája, majd pár pillanat múlva kinyílt a szeme.

Egy boldogság-vulkán robbanása járta át a testem, meleg lávával betöltve a sejtjeimet. Jól van. Most csak ez számított.

 Aztán... Az arca elgyötört lett, s egy pillanat alatt megfagyasztotta a testem.

 - Bella - próbált mosolyogni, de a fájdalom egy apró villanása a szemében elárulta, hogy nehezére esik.

 - Sss - suttogtam. - Nem kell beszélned. - simítottam végig az arcán. A tenyeremet ott pihentettem rajta, és ő lehunyta a szemét.

 - Annyira sajnálom. - suttogta.
 Ó, hogy az a... ! Még ő kér bocsánatot, a semmiért! Hiszen ő nem csinált semmi rosszat! Sőt, megmentette Charlie-ékat!

 - Ne beszélj butaságokat. Pihenj! - cirógattam meg az arcát. Halványan elmosolyodott. De csak egy pillanatra. - Majd holnap mindent megbeszélünk.

 Biccentett egy aprót, majd elaludt. Csak néztem. Olyan nyugodt volt álmában, nem úgy, mint mikor ébren volt. A kezem még mindig az arcán tartottam, élveztem, amint a forróságtól felmelegszik. Annyira mást volt most hogy tudtam, mi is ő valójában. Vérfarkas... még ízlelgettem a szót. Hihetetlen...

 Úgy terveztem, hogy itt maradok egész éjszaka, de sajnos nem akartam azzal zavarni az álmát, hogy ott mocorgok mellette. Így hát lassan egy puszit nyomtam az arcára, és a kelleténél tovább tartottam a szám puha bőrén. Remélem nem csak tetteti az alvást... Halkan felkeltem, vetettem rá egy utolsó pillantást, és kimentem a szobából.

 Egyenesen Sambe ütköztem. Nem volt mérges, és ideges sem. Tökéletesen nyugodt volt. Ennek ellenére szégyelltem magam a kitörésem miatt.
 - Gondolom, már mindent tudsz - kérdezte csöndesen, de mégis éreztem, hogy mosoly bujkál a hangjában.
 - Azért nem mindent. Csak... Csak rájöttem.. Egy részére. - Ami korántsem elég nekem. - Ki támadta meg Jacobot? - Aztán helyesbítettem. - Ki támadta meg Charlie-ékat?
 Sóhajtott, majd elmosolyodott.
 - Most már fölösleges titkolni előled. Jake totálisan beléd habarodott.

 Ez korántsem az volt, amire én választ vártam, hanem valami sokkal erőteljesebb, gyönyörűbb. Elpirultam, és félrenéztem. Nehéz volt elhinni, hogy Jacob Black pont egy ilyen félkegyelműbe szeressen bele, aki megkeserítette fél életét. Vagyis belém.

 - Szóval? - próbáltam terelni a témát.
 - Ő úgyis elmagyaráz neked mindent. Holnap reggelre meggyógyul.
 - Mi történt vele? - vágtam közbe, és most könyörgően pillantottam rá.
 Habozott.
 - Összetörték néhány... sok bordáját.
 Összeszorult a szívem, mint ahogy az ujjaim is.
 - Ki volt az? - sziszegtem. Nem felelt, csak nézett, és szinte hallottam, ahogyan kattognak a fejében a kerekek : Elmondjam neki? Vagy ne? Nehéz.
 - Időben megtudod.
 Ennyi. Vége a beszélgetésnek. Mondhatni, jó sokat tudtam meg. Bólintottam, majd elgémberedett végtagokkal lesétáltam a lépcsőn, a nappaliba. Leah, Seth, Emily és Embry voltak ott. Leültem a kanapéra, hátradőltem és behunytam a szemem.
 - Miért nem mondtátok el? - kérdeztem. Hallottam, amint valaki súlya alatt behüpped a kanapé, és pár pillanat után meghallottam a hang gazdáját.
 - Nem volt szabad, Bella. Meg kell értened. - mondta Leah. Fáradt voltam, és az igazságra éhes.
 - Meg tudom valaha a teljes történetet? -  sóhajtottam, inkább magamnak, de Embry kuncogott.
 - Jake mindent el fog mondani. Mit ér neki egy Alfa parancsa... - elkomolyodott, és szinte láttam, amint Leah megsemmisítő pillantást küld felé. Hát ennyi. Mára bele kell nyugodom ezekbe az apró részletekbe. Eszembe jutott egy régebbi házi, amit be kellett volna fejeznem Jacobbal, de olyan volt, mintha évekkel ezelőtt adtá volna ki. De még csak neki sem kezdtünk. Lesz még rá időnk... Temérdek időnk.

 Beleborzongtam a gondolatba, hogy mit érzek, mikor Jacob a szemembe néz, megérint, vagy egyáltalán beszél hozzám. Minden olyan más... Furcsa, lehetetlen dolog. Furcsa, hogy pillangók repdesnek a gyomromban Jake közelében. És lehetetlen, ami Jake maga...

 Vérfarkas.. Jacob az én farkasom. Valóságos ez, vagy csak beképzelem magamnak? Mindent tisztáznunk kell holnap... Izgalom fogott el, mikor arról ábrándoztam, hogy Jacob és én együtt sétálunk, és elmondja az igazat...
 Miért is nem jöttem rá előbb erre az egészre? Hogy lehettem ennyire vak?
 Az agyam zakatolt, és bizonyára nagyon fáradt lehettem, mert a kanapén nyomott el az álom.

 Jacob, reggel

 Álmodtam. Vagy ébren voltam. Alvás és ébrenlét között lebegtem. Furcsa volt. Minden. Emlék képek kezdtek beszivárogni az agyamba. Tudtam, hogy a vámpír támadás valódi volt. De nem értettem, Bella hogy kerül bele az álom világomba...

 Mert az álmaimban Bella a szobámban járt, és aggódott értem. A kezemet fogta. Mintha még érezném hűvös kezét az ujjaim köré fonódni. De az nem lehet.

 Tudja. Tudnia kell, különben... El sem tudtam képzelni, hogy még ezek  után is barátkozni akar velem. Rá kellett jönnie, hogy én voltam az a farkas, akit ennyire szeretett. Most biztos ki nem állhat. Gyűlöl. Csak ez az egyetlen lehetőség. De miért? Miért pont én? Miért nem élhetek normális életet, hogy talán... talán Bella... és én...

 Jacob, most állítsd le magad. Biztosan megutált, és undorodik tőled. Messze elkerül. Lenéz. Nem beszél többet veled. Így van. Érzem.

 De talán van egy kis remény arra, hogy nem utál... Ugye?

 - Ébredezik - hallottam meg egy hangot közvetlen mellettem. Sam volt az. Hirtelen elárasztotta a szobát a fény, és én össze szorítottam a szemem. Nem akartam még rendesen felébredni, de valahol egy másik ismerős hang nevetni kezdett.

 - Paul... - nyögtem, és résnyire nyitottam a szemem. A nap besütött az ablakon, fénye megtöltötte a szobát. Lenéztem a mellkasomra. Leszedték a kötést. Óvatlanul egy mélyet sóhajtottam, és vártam a belém nyilalló fájdalmat, de az elmaradt. Összeforrtak a csontjaim.

 - Hurrá, a hős végre meggyógyult - vihorászott Paul. Sam leintette.

 - Jobban vagy? - kérdezte tőlem.
 Bólintottam.

 - Bella... - kezdtem, de nem tudtam folytatni. Sam bizonyára sejtette, mit akarok.

 - Egész éjjel itt volt, elaludt a kanapén. Billy erősködött, hogy majd alszik ő kint, de Bella felébredt a veszekedésre, és megtiltotta nekünk, hogy egy ujjal is hozzáérjünk. Ez volt úgy hajnali fél egy körül. Jó sokat aludtál, mert már elmúlt tizenkettő is. - nevetett Sam.

 Vágtam egy grimaszt. Majd feljutott az agyamig, mit is mondott.

 - Bella a kanapén aludt?! - horkantam fel.

 - Örülök, hogy bekapcsolódsz a beszélgetésbe, tesó. - csóválta a fejét Paul. Újból sóhajtottam.

 - Tudja? - néztem rájuk. Értették, mire akarok kilyukadni.
 - Azt mondtuk a kicsi Swan lánynak, hogy majd te elmondasz neki mindent. De ja, nagyjából rájött.

 Csönd, majd motoszkálást, egy kis beszédet hallottunk a földszintről.

 - Jól hallom, hogy Bellus ide tart? Mert akkor jobb, ha lépünk, nehogy bezavarjunk valamibe. - lökdöste meg Paul Sam-et.
 Kopogtak az ajtón. Hirtelen óriásit dobbant a szívem.

 - Szabad.

 Kinyílt az ajtó. Bella lépett be, belökve maga után az ajtót. Odasietett hozzám, magához ölelt, és pillanatokkal később már éreztem, amint forró, sós könnyei áztatják a vállamat. Hihetetlen, hogy mit vált ki belőlem, amikor megérint.

 - Annyira aggódtam, Jake! - sírt. - Ígérd meg, hogy ezt nem csinálod többet!

 Csak feküdtem ott totálisan ledöbbenve. Most akkor... Nem értek semmit! Bellának undorodnia kellene tőlem! Félnie! Mi folyik itt?
 Megérintette az arcom - részletezzem, mit éreztem abban a pillanatban? Feltűnt neki, hogy nem mondok semmit.

 - Már jól vagyok. - motyogtam. Felé fordultam, és félénken a szemébe néztem. Döbbenet sugárzott belőle, mint az enyémből, és boldogság. Na nee. Azért, mert jól vagyok?! Nem hiszem el. Még mindig folytak a könnyei, de már nem annyira.

 - Azt hiszem, beszélnünk kellene. - motyogta, és elfordult.

 Gondoltam. Túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Most jön majd, mikor kiböki, többé már nem lehetünk barátok... Fészkelődni kezdtem, és igyekeztem nem kimutatni, mennyire féltem attól, ami most következik majd. Egy vámpír támadás? Az semmi. De hogy elveszítsem Bellát... Az maga lenne a földi pokol. Felültem, lehúztam magamról a takaróm, és felkeltem. Igyekeztem nem észrevenni, hogy Bella elpirult. Végül is, már látott boxeralsóban, nem? Odamentem a szekrényemhez, és keresgéltem benne. Felkaptam egy fekete rövidujjú fölsőt, megy egy farmer nadrágot. Visszafordultam Bellához, és incselkedve konstatáltam, hogy engem nézett. Elkapta a tekintetét, de nem időben.

 Felkelt, odasétált mellém. A fejemmel intettem, és kimentem a szobából. Követett. Lementünk a lépcsőn. Billy nem volt itthon. Charlie-nál volt. Nem tudom, mi volt olyan sietős neki, de mindegy. Felkaptam a cipőmet, megvártam, míg Bella is felveszi az övét, és kinyitottam a bejárati ajtót.                               

 Elintéztük a vámpírokat, de nem ártott az elővigyázatosság, ezért csak a közeli parkba sétáltunk. Nem szólt egy szót sem. A földet bámulta, míg mentünk. Mikor megérkeztünk a parkba, csodás látvány tárult elénk. A fű zöld volt, tele virágokkal, fa padokkal, és a Nap gyönyörű sugaraitól fénylettek a növények. Mi egyedül voltunk itt. Megálltunk.

 - Hát ez... - hebegett Bella. Az arcát figyeltem. Vártam a reakcióit. Megrázta a fejét. - Elfogod mondani? - nézett a szemembe.

 - Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. - vonakodtam, de közben végig őt néztem. Nem értettem, hogy lehet valaki ennyire szép. Sóhajtott.

 - Tudom, mi vagy.

 Nyeltem egyet. Ha tudja, miért van még itt velem? Senki nem mondott többet.

 - Akkor... Miért vagy még itt velem? - kérdeztem meg a nyilvánvalót. Zakatolt az agya, kereste a választ. Elnézett mellettem, majd lesütötte a szemeit.

 - Nem tudom. - motyogta. Késztetést éreztem, hogy megöleljem. Felnézett rám. Hirtelen ömleni kezdtek belőle a szavak.

 - Minden olyan más. Minden... Furcsa. Nem tudom, mit érzek. Annyira más minden, mikor veled vagyok... És ezt nem értem. Rájöttem, hogy mi vagy, és te azt kérdezed, miért vagyok itt veled. Jake - őrjítően elviselhetetlen volt, mikor a szája az én nevemet formálta. - Mikor veled vagyok, úgy érzem, hogy... minden tökéletes. És nem tudom felfogni, miért akarok folyton a közeledben lenni. Mikor egyik este magadhoz húztál, és úgy aludtunk el, az... - belepirult a mondandójába. - ... az csodás volt. Megváltozott minden. - kocogtatta meg a homlokát, majd szomorkásan felnevetett. - Azt hiszem... Jacob, azt hiszem, szerelmes vagyok!

 Tátott szájjal bámultam rá. A világ leggyönyörűbb lány most vallotta be, hogy szeret. Szeret! Bella engem szeret! Szeret! Engem!

 Ez a kijelentése olyan volt, mint derült égből villám csapás. Nem erre számítottam, az biztos. De mi van, ha ez a Kész átverés? Mikor már beleélem magam, megszólal, hogy : Hé! Te elhitted? Mekkora egy balfék vagy! Hogy én meg te? Na ne nevettess!

 Aztán, mielőtt feleszmélhettem volna, egy kicsit közelebb jött.

 - Bella. - a nevét olyan gyengéden ejtettem ki, mint egy földre hulló tollpihe. Nem vagyok jó az ilyenben, de tudtam, hogy ez a pillanat most fontos. Nem akarok túl nyálas lenni... -  Azt hittem, utálni fogsz. Undorodni. Félni tőlem. Nem értem, miért nem ezt teszed. Bella - most ki kell mondanom. Rádöbbentem, mennyire is boldog vagyok Bellával. - Nem tudom tovább magamban tartani.

 Felnézett rám, döbbenten, furcsa pillantással. Mielőtt közbe avatkozhatott volna, elé léptem, s az álla alá helyeztem az ujjam. Felemeltem a fejét, közelebb húztam magamhoz, s hallottam, ahogy hangosan dübörög a szíve. Mintha ki akarna ugrani a helyéről. Az enyém megtette - kiugrott, körberepülte az egész parkot, majd visszaszállt a helyére. Lehajoltam hozzá, sóhajtottam, majd megérintettem puha, telt ajkait az enyémmel.

 Mint mikor meghalsz, és a szerelmed által újjászületsz. Elképesztő volt. Sokkal jobb, mint ahogy elképzeltem. Gyöngéden játszott az ajkam az övével, de mikor kezeit a nyakamra csúsztatta, és hideg ujjai a hajamba túrtak, úgy éreztem, mindjárt végem.

 Nyelvem utat tört a szájába, hogy vad táncot járjon Belláéval. Hevesen csókolt, kezem a derekára tévedt, és amennyire lehetett, közelebb húztam magamhoz. Mióta várok én erre! Nem tudom. Minden épeszű gondolatom elszállt, mikor olyan közel préselődött hozzám, hogy hasunk teljesen összeért. Egyik keze végigsimított az arcomon. Belebizsergett mindenem. Idővel a csók lassulni kezdett, nyelveink abbahagyták a keringőzést. Ajkaink elváltak, és észre sem vettem, hogy behunytam a szemem. Fantasztikus érzés volt. Leírhatatlan. Bella és én. Már a gondolattól megremegett a gyomrom. Ő csendesen zihálva a mellkasomra hajtotta a fejét, s én magamhoz öleltem. Tökéletes volt minden.

 - Szeretlek. - mondtam ki, arcom a hajába fúrva. Felemelte a fejét, s megajándékozott a világ leggyönyörűbb mosolyával. A szeme boldogan csillogott. Képtelenül boldogan. Még mindig nehéz volt elhinni, hogy azért, mert kimondtam.

 - Annyira szeretlek! - mondta, és újra a karjaimba bújt, hallgatva a szívverésemet.

13. fejezet Ízelítő

 Hétvégén jön a friss! Fordulóponthoz értünk, gyerekek! :D 

Kifulladva értem a házukhoz. Ott volt Embry és Quil a suliból. Seth és Leah is, de volt, akiket nem ismertem. A fiúkon csak egy szál rövidre nyírt farmer gatya. Leah együttérzőn pillantott.
 - Hol van? - léptem eléjük. Embry összenézett egy nagyon izmos, magas sráccal, majd vissza rám. Abban a pillanatban meghallottam egy vér fagyasztó ordítást. A világ legfájdalmasabb fájdalmas ordítását. A hangok a házból, az emeletről jöttek. Eleredtek a könnyeim. Miért pont Jacob? Összeszorult a gyomrom.
 - Látni akarom! - mondtam, elindultam, de Embry megállított.
 Újabb ordítás - újabb gyomorszájba rúgás szellemileg, de jó erősen. Már rendesen sírtam.
 - Engedj el! - zokogtam, majd felmondtam a szolgálatot, és Embry vállára borult a fejem, ott zokogtam.

 Remélem, izgultok egy iciri-picirit... :D

A Blog második díja!

 Ez komoly trauma nekem... O.o Tisztára OFF-on vagyok! :D :D És ezt csak most veszem észre... Annyira köszönöm édes barátnőmnek, a világ legjobb írónőjének, Fridaynek, akitől kaptam O.o :D Imádlak, kicsi Alice! (L) (L) :D
 5 dolog rólam : 
 -  Kedvenc könyvem a Gone, egyszerűen imádom! :) Team Drake Merwin-es vagyok (L)
 - Kedvenc számom jelenleg : Rihanna - Only Girl /in the world/
 - Sony Ericsson W595 /Flowers/ telefonom van ^^ Mint Fridaynek ^^
 - Próbálok fogyó kúrázni /mondom, csak próbálok! Nem igazán megy xD/
 - Nagyon szeretem az olvasóimat! Köszönöm, hogy vagytok! :)
 Pár emberke, akinek tovább küldöm :
 Dóri
 Dot a Girl
 Smiley_Miley
 Alicy
     Nagyon köszi, még egyszer!!!!! Puszillak titeket ;)
 láwwwwww
 b. ^^

12. Fejezet

 Hello :) Bocsi a késésért, de csak most tudtam megírni, mert tegnap egész nap nem voltam otthon... Egy kicsit megváltozott a feji, mint ami az ízelítőben volt leírva, de nyugi! Szentem így egy kicsit izgisebb. ;) Vagyis, ezt inkább romantikusra terveztem.. Na mind1 :) Köszi Bennek, és az összes komizónak az előző részhez! És persze Friday-nek, aki leellenőrizte nekem! :) Itt van pár zene, amit a feji írása közben hallgattam! :) Jó olvasást!

Bella

 - Mi ez az egész? - emeltem fel a karom, ami az előbb még egy elemi roncs volt. Egyszerűen az agyam nem bírta felfogni, hogy az előbb...  a karom meggyógyította magát. Meggyógyult! Nem hiszem el!

 - Jacob - könyörögtem neki válaszért. A sebekre már csak az alvadt vér és a szakadt pulcsim emlékeztettek. Jake bámult, és szinte hallani lehetett, ahogy zakatol az agya. Az ölében ültem, a földön, és tisztán éreztem, ahogy hevesebben veszi a levegőt.

 - Őszintén? - nyelt egyet. - Nem tudom, Bella. Nem tudom...
 Tudtam, hogy ő sejti, mi történt. Valamit nem mondott el. De még mindig sokkos állapotban voltam a történtektől.
 - Bella - kezdte. - Te komolyan vonzod a bajt. Esküszöm, hogy nem találkoztam még olyan emberrel, aki ennyi mindent túlélt volna! Persze az én segítségemmel.
 Kicsit sem egoista. Áhh! Én tudni akarom az igazságot!
 - Tudom, hogy tudsz valamit. - motyogtam a szemébe nézve. Próbált félrenézni, de nem eresztettem. Ami csak azt igazolta, hogy beletrafáltam.
 - Kérlek - suttogtam. Nem értettem semmit, de féltem, hogyha megtudom az igazságot, kiborulok. - Mondd el, kérlek!

 Jacob

 Mégis, hogyan tudtam volna ellenállni neki?! A könyörgő, nagy csoki barna szemeinek, és a lefelé kunkorodó, telt ajkainak?! Édes Istenem, ez a lány tönkretesz. De az igazságot nem mondhattam el. Egyszerűen... Nem tudtam. Sam megparancsolta, hogy senkinek nem árulhatjuk el a titkot. Csak a bevésődésünknek... Mit meg nem adnék azért, hogy Bella a lenyomatom legyen! Nem csak most, ezért, hanem... mert más mellett nem nagyon tudtam elképzelni az életemet.
 - Kérlek - suttogta meggyötörten. Lehajtotta a fejét. Éreztem a kimondatlan szavak súlyát, és egyszerűen... sajgott mindenem. El akartam mondani neki. Elegem volt az örökös titkolózásból.
 - Nem tehetem. - ingattam a fejem. Ugyanis, az egy megoldás az lett volna erre az egészre, hogy Bella... Bella is farkas... Nem! Mégis, honnan örökölhette volna a géneket?! Charlie - jutott eszembe. Kihűltem. Belül. Nem.. Bella nem változhat át. Magamban imádkoztam azért, hogy valami más legyen a megoldás. Nem akartam elfogadni, hogy nem így van.
 - Jacob, ha tudsz valamit, el kell mondanod - nézett rám, majd a tekintete elrévedt.

 Bella

 Egyre több dolog kezdett beszivárogni az agyamba. Egy régi álmom amikor egy farkas elől menekültem. Zokogva ébredtem fel. Egy másik, amit akkor álmodtam, mikor anya meghalt... Az emlék megrohamozott. Egy erdőben voltam.. Apa állt előttem. Erősen zokogott, és én meg akartam vigasztalni, de nem tudtam mozogni. Béklyóba voltam kötve. Odakiáltottam neki, de nem hallott. Aztán rájöttem, hogy én sem hallom a saját hangom... Lebénultam. Láthatatlan voltam. Nem tudtam beszélni. Féltem. Charlie pedig... olyan volt, mint egy szellem... Még mindig sírt, és egyszer csak... egyszer csak... Egy fehér szellem szállt ki belőle... Kitátottam a szám, sikítani akartam, de persze semmi értelme sem volt. A szellem óriási volt, és egy állatot formált. Nagy mancsokkal, farokkal, bundával, fogakkal... Szétfolyt a levegőben. Mindenhol ott volt. Remegtem. Charlie a földre rogyott, aztán... eltűnt. Köddé vált. Egyszerűen nem láttam. A fehér szellem kezdett körbefogni... Hideg volt. És sötét. Már nem láttam semmit, s a szellem egyszer csak... belém szállt. Belém költözött. Aztán... Futottam. Mancsokon, és erős pézsma illat csapta meg az orromat... Ekkor ébredtem fel. Sírva, hideg verejtékben úszva. Kicsi voltam, nem tudtam még, mit jelenthet. Most pedig, úgy érzem, ennek az álomnak egyre több köze van a valósághoz...
 Farkasok. Charlie. Jacob. Én... Egy kérdés fogalmazódott meg bennem. Magamban is féltem kimondani... Van köze Jacobnak az erdőben látott farkashoz? És... Ki az a farkas, akivel találkozni szoktam?
 Az nem lehet, hogy egy állat ilyen értelmes legyen. Hiszen az állatok nem gondolkodnak. Ösztönösen cselekednek, a faj fenntartás céljából, kicsinyeik védelmezése érdekében... De a vöröses barna farkas, akit én ismerek, nevetett, játszott velem, megértette, amit mondtam... És legfőképpen, kommunikált velem. Itt valami nagyon nem stimmel. Jacobbal sem. Nem a furcsa érzelmekre gondolok, mikor vele vagyok. Nem... Itt valami más van. Jacob teste tűzforró. Nem most vettem észre, csak egyszerűen... nem tulajdonítottam neki különösebb érdeklődést. Úgy gondoltam : biztos nem lehet láza, hiszen jól van. Érzem, hogy tévedtem. És tudom, hogy nem hétköznapi dolog az, ami körülöttem folyik. Azt is tudom, hogy mindenki tudja rajtam kívül az igazságot, csak én nem... Megfagytam. Valami elkerülte a figyelmemet.
 - Mutasd a vállad - remegett a hangom. Jake rám meredt.
 - Mutasd... - suttogtam, és úgy fordítottam Jacobot, hogy jól láthassam a jobb vállát. Elakadt a lélegzetem. Nem lehet igaz... Jake-nek tetoválása van... De nem akármilyen. Farkasok... Hogyhogy nem vettem észre eddig? Hogy kerülhette el a figyelmemet ez a nem kis dolog?!

 - Itt valami nagyon rossz dolog folyik - suttogtam, és Jacob perzselő szemeibe néztem. Ráfaragtam. Ez már nem az én megszokott, unalmas kis világom. Minden megváltozott. Valami történt. Rájöttem, hogy túl sok a hasonlóság Jacob és a farkasom között. A méret... Mindketten iszonyú nagyok. Jake bőr színe megegyezik a farkas vöröses barna szőrével... És a szem. Azok a gyönyörű, hatalmas, mindent elnyelő sötétbarna szemek... Mint a világ legszebb, leggyönyörűbb íriszei... Mert azok - döbbentem rá.

 - Tudod, Bella, ez már nem az, aminek látszik. - közölte Jacob. - Minden egy kis titok. A sok kicsi titok állítja össze azt a nagy titkot, amit senki nem mond el neked. Nem tehetem, Bella. Nem tudom.
 - De... De miért? - motyogtam. Megfogta a kezem, és összekulcsolta az ujjainkat. Ez a kis érintés megremegtette a szívem.
 - Nem tehetem. - ismételte a szavait. Kibuggyant egy kis könnycsepp a szememből, és végigfolyt az arcomon. Az ölembe hullott.
 - Nem akarom, hogy sírj. - Elengedte az ujjaimat, és letörölte a sós víz maradékát.
 - Jacob...

 Hallgattam. Az álmaimnak köze van mindenhez. Mintha a kezemben lenne a megoldás kulcsa, de az ajtó be lenne ragadva, és nem tudnám kinyitni, bármennyire is próbálkozom.

 - Egyszer régen... mikor anyu meghalt... - szünet. Sóhajtottam.

 Elmeséltem a Charlie-s álmot. Végighallgatott, aztán... nem szólt. Elmerült a gondolataiban. Pedig szükségem volt a hangjára. Egyszerűen... szükségem volt magára, Jake-re. Minden megváltozott, mikor megtudtam, hogy nem utál... Bűntudatom volt amiatt, hogy miattam szenvedett. Én voltam a hunyó, ő pedig bujkált a kitöréseim ellen... Neki mindig igaza van. Túl jószívű...

 - Charlie - formálta a szája a szót. - Charlie...

 - Mi van az apámmal?

 Hirtelen megdermedt. Minden gondolatom elszállt. Charli-nak baja esett?! Felpattant, úgy, hogy nem engedett el. A kezében tartott. A távolban farkas üvöltés hangzott. Jake nyakába kapaszkodtam. Aztán... Futni kezdett.

 - Jacob! - sikoltottam. Olyan gyors volt, hogy elmosódtak mellettünk a fák. Ez lehetetlen! Behunytam a szemem, és a nyakába rejtettem az arcom. Szorosan belé kapaszkodtam. Aztán... megérkeztünk. Nem akartam még csak résnyire nyitni is a pilláimat, de meghallottam Jacob sürgető hangjait.

 - Bella, Charlie-t megtámadták. Oda kell menjek segíteni.
 Charlie-t. Megtámadták. Oda. Kell. Menni. Segíteni.

 ( Zene )

 - Én is megyek - hadartam.
 - Kizárt. Emily vigyáz majd rád. Itt kell maradnod.
 - De Charlie...

 - Ha most elengedsz, hamarabb érek oda hozzá.

 Igaza volt. Puhán, mégis sürgetően letett a földre. Megfordult, s utána kiáltottam.
 - Vigyázz magadra!
 Hátranézett, visszasietett hozzám, és szorosan megölelt. Majdnem összeroppantak a csontjaim.
 - Nem.. kapok... levegőt - fulladoztam. Elengedett, még egyszer a szemembe nézett, majd eltűnt. Fájó volt, hogy most egyszerre az apámért és a legjobb barátomért aggódok ennyire. És nem tudtam segíteni. Azt sem tudtam, kik támadták meg apámat... De ha az apámat, akkor vele együtt a Clearwater-eket is. Jó ég! És odaengedtem egyedül Jacobot?! Rossz sejtésem van! Annyira rossz!
 - Szia Bella! - hallottam meg egy kedves, ám ugyanúgy aggódó hangot. Megfordultam. Egy feketehajú, egy-két évvel idősebb lány közeledett felém. Gyönyörűen nézett ki. Olyan ember volt, mint akire jogosan mondják, hogy tökéletes.
 - Emily vagyok. - megölelt. - Jacob sokat mesélt rólad.
 Gyengén visszaöleltem. Nagyon szimpatikus volt a kedvessége.
 - Gyere, bent melegebb van! Nem akarom, hogy megfázz, mert akkor Jake alaposan lehordana! - nevetett. Elindult a ház felé, ami nagyon aprónak tűnt, és bent is elég kicsi volt.
 - Segítenél egy kicsit? - kérdezte a tűzhelyhez érve. - Ha a fiúk megérkeznek, biztos nagyon éhesek lesznek.
 Elgondolkoztam, kiket ér a "fiúk" alatt.
 - Charlie bajban van... - csuklott el a hangom. Rám nézett.
 - Sajnálom. De az én... barátom is bajban van. - lesütötte a szemeit.
 - Ki?
 - Sam Uley. Az iskolából. Biztos ismered. - mondta, és félre nézett. Ja, igen, Sam... a rosszfiú?
 - Miért lenne bajban? - értetlenkedtem.
 - Mert ő is apád és a Clearwaterek segítségére sietett.
 Összeszorult a gyomrom. Seth.. Leah... Sue és Harry...
 - Ez rendes tőle. - motyogtam. A vállamra tette a kezét.
 - Minden rendben lesz. - az ő hangjában is ott volt a kétely és a remény keveredése.
 Ebben nem hittem. A rossz érzés, hogy valami történni fog, nem hagyott nyugodni egész nap.

 ***

 Már sütöttünk vagy 5 tucat muffint, rántott húst, és sütöttünk rengeteg krumplit, mikor teljesen bepánikoltam. Jacob elment már vagy két órája, és semmi hír felőle. És kint nagyon sötét van. Nagyon aggódtam mindenkiért, még Sam-ért is. Nem bírtam tovább panírozni, muszály volt leülnöm. Ráhajtottam a fejem a karomra, és behunytam a szemem. Gondolkodnom kellett.

 Jacob

Charlie-ék La push határában táboroztak le. Már megint azok a hülye vérszopók... Újszülöttek... Nem igaz! A falka, az új tag, Marc nélkül, futott az erdőn keresztül, farkas alakban. Mikor oda értünk a két apró sátorhoz, észrevettek minket. Kb. 15-en voltak.

 - Kár volt így sietni, kutya. - vihogott egy lány. - Még el sem kezdtük a mókát.

 Charlie puskával a kezében, Harry pedig mellette állt. Seth és Leah pedig sehol. Egy pillanat múlva felhangzottak a fejemben a hangjaik. Átalakultak.

 - Na nem baj, legalább több jut nekünk... - mondta az előbbi lány, és vörös szemeit rám meresztette. Felállt a hátamon a szőr. A többiek mind vicsorítottak, és morogtak. Egy fiatal vámpír fiú elhúzta az orrát.

 - Ezek büdösek, Stella.

 Abban a pillanatban több dolog történt. Leah rávetette magát hátulról a Stellának nevezett lányra, Sam pedig elkiáltotta magát.

 Most!

 Azzal mindegyik farkas nekilódult. Még épp láttam, amint egy vérszopó ráugrik az épp sátorból kimászó Sue-ra...

 A fogaimmal leráncigáltam róla, de hátulról nekem támadtak. Nem tudtam egyszerre két vámpírral végezni, ezért először Sue-t mentettem meg. Segítettem Jarednek szétszedni egy másikat, aztán megint nekem támadtak...

Egy vérszopó hátulról átkarolt, és összeroppantotta a bordáimat.

 Egyszerre belém hasított a mindent elsöprő fájdalom. Felnyüszítettem, élesen, majd tovább vergődtem, de ettől csak még rosszabb lett.

Elviselhetetlen volt. Azt hittem, ott helyben meghalok, és ez kecsegtető ajánlat lett volna, mert legalább nem szenvedtem volna tovább...

 Sam végzett az utolsó támadóval is, majd mind visszalényegültek, és odasiettek.

 Ordítottam. Nem bírtam nem mozogni. Az ájulás és ébrenlét között ingadoztam. A sötétség hívogatott, és én szívesen mentem volna, de a hangok nem hagytak.

 Iszonyatosan fájt. Még soha nem éreztem ilyet. Nem hallottam. Nem láttam. Újból felüvöltöttem. Éreztem, amint néhány kar átkarol, mondják, hogy ne mozogjak, de nem ment. Rángatóztam.Valami felemelt. A fájdalom ködén is láttam, hogy már nem mancsaim vannak, hanem kezeim. Úgy éreztem, semmi nem segíthet rajtam...


 Hát, ez volna... Kihagytam a Paul-os részt :) ez szerintem... nem mondom, hogy jobb, de tartalmasabb. :) Tudom, levettem a komi határt, de azért nagyon örülnék pár megjegyzésnek! Ha már a szüleimmel szembeszállva írom nektek a frisst... :D
 láw
 b.

12. fejezet - Ízelítő

 Olvasni! :]

 - Bella. - nézett a szemembe. - Valamit el kell mondanom...
 A szívem hevesen dobogott, mikor arca közelíteni kezdett felém, és már majdnem megtörtént, már majdnem megcsókolt, mikor hirtelen meghallottam egy fiú hangját
 - Na de Jake! Pont az erdőben akarsz neki esni Bellácskának? - vihogott Ő. Jacob mélyet sóhajtott, és olyan pillantást küldött a srác felé, hogy attól én már rég darabokra estem volna. Ránéztem a fiúra. Paul volt, a suliból. Szinte pont olyan volt, mint Jake, csak felfelé volt zselézve a haja. De ugyanolyan rövidnadrágot viselt, és ugyanúgy félmeztelen volt.
 Kiugrottam Jacob kezeiből, dühösen odamasíroztam felé, és jól tarkón vágtam.
 - Ha még egyszer sértegetni mersz, esküszöm, hogy letépem a töködet és azzal foglak megetetni, kutyus! - sziszegtem neki. A srác vegyes érzelmekkel fordult Jacob felé. A pillantása azt suttogta: "Te elmondtad neki?"

 Hétvégén jön a kövi feji. Addig had izguljatok... O.o ^^
 láw b.

11. fejezet

 Sziasztok! Újra itt vagyok :) Nagyon köszönöm az előző feji összes komizójának, név szerint: Dóri, Friday, Carlie és Frana! Sok dolgot kihagytam az előző fejikből, amik elég fontosak lettek volna, ezért most ezeket ideírom : A történetben ősz van. Bella az őszi szünetben utazik Jacob Black-ékhez. Jake x-Box mániás xD. Bella december 23-án született, egy nappal karácsony előtt. Ő volt Charlie-ék karácsonyi ajándéka :). Bella anyját Jennifernek hívták ( ez majd a történet többi részében, elég sokat fog jelenteni :). Ja, és Jacob már 17 éves, ezért van több órája Bellával. ( Mivel Bella is mindjárt 17 lesz :P ) Nagyjából ennyi. Ha valamit kihagytam, majd kiírom a kövi fejiknél :) Jó olvasást! pusza: bree <33 ui.: remélem tetszeni fog a feji ;) Mjúzik : ( Nekem nagyon tetsziiik (L)(L)(L)(L))

 Bella

 Csak csókolt. Egyre vadabbul. Nyelve arcpirító, szenvedélyes játékba kezdett az enyémmel. Az egész testem felforrósodott a gondolatra, hogy mi történhet, ha nem állunk le.
 Jacob a fenekemnél fogva felemelt, egy pillanatra sem szakítva meg a csókot. Megfordult, egyik kezével elengedett, és félkézzel lesöpört mindent az ebédlő asztalról. A terítő lehuppant a földre, a gyümölcsös tál pedig szilánkokra tört az eséstől. A gyümölcsök szétgurultak.

 Lefektetett az asztalra, és rám dőlt. Szorosabban fontam a lábam a csípője köré, és egyre jobban éreztem erősödő vágyát az ágyékomhoz súrlódni... Míg egyik kezem sűrű, fekete hajába túrt, a másik egyre lejjebb haladt: megállt  pólója szélénél, és elkezdte fölfelé húzni. Aztán a másikkal is segítettem lerángatni róla az idegesítő ruhadarabot. Csak akkor szakítottuk meg csókunkat, mikor a fején áthúzta a fölsőjét. Aztán mélyen a szemembe nézett. Tekintete éhségről és szenvedélyről árulkodott. Egyik kezemmel végigsimítottam kidolgozott testén. Mindketten megremegtünk. Kezem lecsúszott a nadrágjához. Nyeltem egyet, és kigomboltam, majd lehúztam a cipzárt a shortján. Hirtelen újra éreztem a száját az enyémen, nyelve egyre akaratosabban falta az enyémet. Az ő tenyere végigsimított a melleimen, a hasamon, majd elért a nadrágomig. Kipattintotta a gombot, és rendesen lerángatta rólam kedvenc ruhámat. Végigsimított a vádlimtól egészen a combomig, majd keze haladt felfele, a fölsőm alatt, míg elért a melltartómig.

 Leszedte rólam a pólómat, és a dekoltázsomat csókolgatta. Fejem hátracsuklott, nyelve már a hasamat kényeztette, de tudtam hogy nem fog megállni. És aztán... Aztán...

 Kinyitottam a szememet. Hangosan ziháltam, és az első, amit észrevettem, hogy Jacob szobájában vagyok. A sötétítők behúzva, félhomály burkolta a helyiséget. Csak egy álom... Magam mellé bámultam. Jacob sehol. És semmi jele nem volt annak, hogy történt valami az ágyban az elmúlt... Hány óra van? Zihálva kerestem a szememmel egy digitális órát, amit meg is találtam. A francba! Már délután négy van? Jaj ne! Az ebéd! Kiugrottam az az ágyból, felkaptam egy nadrágomat a bőröndömből, és leszaladtam a lépcsőn.

 Jacobot a nappaliban találtam, X-Box-szal a kezében. Éppen játszott, egy nem éppen nekem való játékkal. Mindenhol fejek repkedtek, és egyéb végtagok, és mindenki tocsogott a vérben.

 - Jacob - szólítottam meg. Felnézett, és elvigyorodott.
 - Sokáig aludtál, Bella.
 A szívem a torkomban dobogott. Tudnom kellett az igazságot.
 - Mi történt? - dadogtam. Megnyomta a joystickon a "pause" gombot, és felém fordult.

 - Mikor hazaértem, a konyhában találtalak - eddig stimmel. - Leültél az asztalhoz, és... elaludtál. Levettem a gázról a kaját, és mikor pittyegett a sütő, nagy nehezen kiszedtem a csirkét is. Ja, egyébként az ebéd szuper lett! - bólogatott. - Aztán fogtalak, és felvittelek a szobámba. Tudsz róla, hogy horkolsz?

 Felkaptam egy párnát, és nekidobtam, mire csak nevetett.
 - Ennyi? - feszengtem. Bólogatott, majd felvonta az egyik szemöldökét.
 - Miért, mire számítottál?
 Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és lehuppantam mellé a kanapéra. De azért tartva a tisztes távolságot. Még mindig belepirulok a túlontúl élethű álmomba...
 - Semmire. Csak.. Mindegy. - legyintettem, és figyeltem, ahogy újra elindítja a játékot, és jól célzott lövésekkel emberek fejét loccsantja szét a csatamezőn.
 - Bella, tudod, hogy nekem elmondhatod. - nézett a szemembe egy pillanatra.

 - Aha. - mondtam, majd hirtelen kijött rajtam az egész. - Furcsa álmom volt. Olyan... Élethű. Nagyon élethű. Az egész... Azt hittem, tényleg megtörtént.

 Elpirultam, és félrenéztem.

 - Mit álmodtál? - kérdezte.

 Sóhajtottam. Csak ezt ne...
 - Azt álmodtam..
 - Hahó, gyerekek! Megjöttem! - kiáltott be Billy az ajtóból, és gurult a nappaliba. Hála az égnek! Pont jókor. Köszi! - Csak nem megzavartam valamit?

 - A játékot! - nyafizott Jake, mire vissza kellett fojtanom feltörni készülő nevetésemet. Billy csak legyintett : arra számított, hogy amíg ő nincs itthon, biztos történik valami ruhaszaggató dolog. Persze, ezt csak én olvastam le az arcáról. Jake újra belemerült a játékba. Én pedig a gondolataimba. Ha most múlt négy, még bőven lenne időm meglátogatni a farkasomat. Tényleg, ez jó ötlet, Bella. Úgyis régen láttad már. Na és mi lesz, ha nem jön el? Végül is, honnan tudhatná, hogy én épp oda megyek? Szinte biztos vagyok benne, hogy nem fogom ma látni. De a remény hal meg utoljára... Felpattantam, kimentem az előszobába, és elkezdtem öltözködni. Felvettem egy melegebb pulcsit, meg a bakancsomat.

 - Jake, Billy! Elmegyek a... a városba, be a... a könyvtárba. Ki szeretnék venni egy könyvet. Nemsokára jövök! - kiáltottam.
 - Rendben, vigyázz magadra, Bells! - köszönt Billy a konyhából, és szerintem, a hűtőben turkálva éppen. Már nyitottam az ajtót, és már félig kint voltam a küszöbön, mikor Jacob elkapta a karomat, és megállított.

 - Nagyon veszélyes lehet odakint, Bella. - emlékeztetett arra, mikor megtámadott az a... az a nő. Esme. - És hideg is van.

 Felnéztem az égre. Ősz volt, de ma kivételesen szépen sütött a nap, és meleget árasztott magából. Mindketten tudtuk, hogy ez csak egy kifogás, valamiért, hogy ne menjek el.
 - Jacob, csak a könyvtárba megyek. - hazudtam, és egy pillanatra átsuhant az arcán a felismerés-kifejezés. Lebuktam. Vagy nem?

 - Biztos, hogy a könyvtárba mész? - kérdezte lassan. Belenéztem sötét szemeibe, amik nem árultak el semmit. Valahogy éreztem, hogy átlát rajtam. És már azt is éreztem, hogy felforrósodik a bőröm átható pillantásától, és elönti arcomat a pír.

 - Persze. - mondtam magabiztosan, legalábbis annak akartam éreztetni. Elfordultam, és elindultam. - Majd jövök!
 Azzal egyszerűen faképnél hagytam. Elindultam a város felé, hogy ne nagyon gyanakodjon, és hogy majd ha már nem lát, bemenjek az erdőbe. De sokáig éreztem a pillantását a hátamon.

 Már jól bent jártam az erdő mélyén, és már látni lehetett a rétemet, mikor morgást hallottam mögülem. Olyan gyorsan pördültem meg, hogy egy pillanatra összemosódott a szemem előtt a világ. Pislogtam kettőt, és szemügyre vettem az előttem lévő, vicsorgó farkast. Szürke volt. Határozottan szürke, nem rozsdabarna.

 - Hát, te nem az én farkasom vagy - motyogtam, és hirtelen tudatosult bennem, hogy én félek. Kihúztam magam, hátha azzal magabiztosabbnak tűnök, és elijesztem. De ez a farkas túl értelmesnek tűnt. És túl nagy volt. Túl... Várj, most komolyan mosolyog?!
 - Jesszusom! - nyögtem fel, és hátrálni kezdtem. Az oké, hogy megtámadott egy idegbeteg szadista, ledobtak egy szikláról, majdnem megfulladtam, de hogy most még egy farkas széttépjen, az nem lenne már túl sok számomra?!?! Nem igaz, hogy ilyen szerencsétlen vagyok!
 - Tűnj innen! - kaptam fel egy követ, és nekidobtam. Lepattant róla. Ez a farkas komolyan mosolygott. Gonoszan. Készül valamire... Megmozdult. Lassan közelített felém, majd gyorsított és rám vetette magát. A nagy lendülettől hátraestem, rám a farkas, akinek a foga egy centivel a torkom felett csattantak össze.
 - Hagyj békén! - sikoltottam, és próbáltam elmenekülni. Össze-vissza rángatóztam, és eleredtek a könnyeim. A farkas felugatott, vérszomjasan, és belekapott a csuklómba. A fájdalom belémnyilalt, majd éreztem, hogy valami forró, vas szagú anyag benedvesíti a pólóm szegélyét. Újból sikítottam. Ezúttal a vállamba harapott. Ordítottam a fájdalomtól, amíg ráncigálta. Azt hittem, sosem lesz vége, de aztán elengedett. Remegtem. Tudtam, hogy már két sebből vérzek, és a következő harapás a torkomat találja el. A farkas súlya eleve iszonyatosan nehéz volt, és rémülten érzékeltem, hogy nem tudom mozdítani a jobb karom. Zokogtam. Bella, tarts ki! A farkas megnyalta a torkomat.
 - Ne... - sírtam. - Ne, kérlek...
 A farkas lemászott rólam. Lehetséges? Tényleg lehetséges, hogy megértette? Nem bírtam megmozdulni. Felkelni se. Csak a fejemet rántottam jobbra, aztán balra. Állj fel, Bella! Gyerünk, állj fel! Nagy nehezen felhúztam magam, és felálltam. A karom ernyedten lógott mellettem, és borzasztóan fájt. Nem bírtam ránézni. Az egész csupa vér volt. Könny áztatta arccal felnéztem a farkasra, aki láthatólag jól szórakozott rajtam. Egy aprót biccentett a fejével, mint aki figyelmeztetni akart volna, hogy meneküljek. Botladozva megfordultam, majd futásnak eredtem. Halk puffanásokat hallottam, majd újra elterültem. Megint rám vetette magát. Nem igaz! Ráestem a szétmarcangolt karomra, és elájultam a fájdalomtól.

 Jacob - farkas alakban

 Tudtam, annyira tudtam! De neki hiába beszélek! Pont olyan csökönyös, mint én. Tudom, hogy a farkasát akarta látni, ami történetesen pont én vagyok, és kötelességemnek érzem, hogy megmentsem ha bajban van! De most itt az új falka tag, Bella osztálytársának, Viviana-nak a testvére, Marc Solys, és azt hiszi, rögtön azt tehet, amit akar?! Hát, majd meglátjuk!
 Hé, Jacob! Nem akarsz egy kicsit szórakozni? - nevetett a fejemben az a kis fattyú. Bella után jöttem, mikor elment. Csak nem gondolta, hogy hagyom, hogy elmenjen! És ráadásul pont engem akart látni, a tudtán kívül, úgyhogy ott kellett lennem. De hogy Marc megtámadja... arra nem számítottam. Csak éreztem, hogy baj lesz, de ekkora...
 Futottam az erdőben, és követtem a szagát. Aztán megéreztem mást is... Nem, az nem lehet... Ha a Solys fiú egy ujjal is hozzáért Bellához, puszta kézzel darabolom fel!
 Gyere, Jakey. Gyere, olyan jól érzem magam! Csak nem akarsz kimaradni a buliból? - hallottam a fejemben gúnyos hangját. Egyre dühösebb lettem.
 Te idióta! - láttam, amint Bella fölé tornyosul, és láttam, hogy ő nincs eszméleténél. Ennyi kellett, és rávetettem magam Marcra. Önelégült gondolatok játszadoztak a fejében, láttam magam az ő szeméből nézve : vicsorgó, dühös, félelmet keltő óriási farkas voltam, de ő nem félt tőlem. Élvezte, ha valakinek fájdalmat okoz. Egy szadista állat.
 Miért tetted, Solys? ugattam. Ő csak nevetett.
 Már mondtam. Én csak szórakozni akartam. A Swan kislány éppen megfelelt erre. És Viviana is mondott egy két csúnya dolgot a csajodról, úgyhogy, úgy gondoltam, megleckéztetem!
 Ez túl sok egyszerre. Viviana kérte meg rá, hogy ezt tegye?! Tudtam, hogy kegyetlen, de ennyire?!
 A kicsi Vivi mindig ilyen volt. És ha éppen tudni akarod, nem ő kért meg rá, csak éppen rá voltam éhezve.
 Levetített pár képet Bella halálra vált arcából, véres kezéről és sikolyai hangjából, mire elegem lett. Belé vájtam a fogaimat, és harcolni kezdtünk. Sokszor földre küldött, és nem is hittem volna, hogy ilyen erős. Rólam a gyűlölet sütött, de a gondolatai élvezetről árulkodtak. Ez egy eszement idióta.
 Az a feladatod, hogy védd az embereket! Nem az, hogy öld őket!
 Most én küldtem földre, mikor észrevettem egy apró mozdulatot, ami elég volt ahhoz, hogy otthagyjam Marcot. Leugrottam róla, és odatrappoltam Bellához. Hallottam, amint Marc elszalad, de nem érdekelt. Átlényegültem emberré, és felráncigáltam a bokámhoz kötött nadrágot magamra. Letérdeltem, és az ölembe kaptam Bellát, amiből rögtön kiderült, hogy rossz ötlet volt. Fájdalmasan felnyögött, és kinyitotta a szemét. Ránézett a jobb karjára, majd rám.
 - Jake? - nyöszörögte. - Nagyon fáj.
 Lekötötte valami a figyelmemet, amitől nem tudtam válaszolni. Rendesen tátva maradt a szám. Bella sebeit csak a szétszaggatott pulcsiján keresztül láttam, de az, amit láttam, komolyan elképesztő volt. A sebek gyógyulásnak indultak. A szemem láttára. A vér alvadt volt, és a seb folyamatosan zárult össze. Bella követte a szememet, és ránézett a karjára. Elakadt a lélegzete, majd a szíve őrült ritmusban dobogott tovább.
 - Biztos, hogy fáj még? - nyeltem egyet. Nem bírtam elszakítani a pillantásomat az előbb még vérző, nagy sebekről, amik most frissen gyógyult hegek voltak csupán.
 Bella könyörgően pillantott rám.
 - Mi ez az egész? - emelte fel a jobb, most már egészséges karját.

 Komit, komit, komit! ;)