12. Fejezet

 Hello :) Bocsi a késésért, de csak most tudtam megírni, mert tegnap egész nap nem voltam otthon... Egy kicsit megváltozott a feji, mint ami az ízelítőben volt leírva, de nyugi! Szentem így egy kicsit izgisebb. ;) Vagyis, ezt inkább romantikusra terveztem.. Na mind1 :) Köszi Bennek, és az összes komizónak az előző részhez! És persze Friday-nek, aki leellenőrizte nekem! :) Itt van pár zene, amit a feji írása közben hallgattam! :) Jó olvasást!

Bella

 - Mi ez az egész? - emeltem fel a karom, ami az előbb még egy elemi roncs volt. Egyszerűen az agyam nem bírta felfogni, hogy az előbb...  a karom meggyógyította magát. Meggyógyult! Nem hiszem el!

 - Jacob - könyörögtem neki válaszért. A sebekre már csak az alvadt vér és a szakadt pulcsim emlékeztettek. Jake bámult, és szinte hallani lehetett, ahogy zakatol az agya. Az ölében ültem, a földön, és tisztán éreztem, ahogy hevesebben veszi a levegőt.

 - Őszintén? - nyelt egyet. - Nem tudom, Bella. Nem tudom...
 Tudtam, hogy ő sejti, mi történt. Valamit nem mondott el. De még mindig sokkos állapotban voltam a történtektől.
 - Bella - kezdte. - Te komolyan vonzod a bajt. Esküszöm, hogy nem találkoztam még olyan emberrel, aki ennyi mindent túlélt volna! Persze az én segítségemmel.
 Kicsit sem egoista. Áhh! Én tudni akarom az igazságot!
 - Tudom, hogy tudsz valamit. - motyogtam a szemébe nézve. Próbált félrenézni, de nem eresztettem. Ami csak azt igazolta, hogy beletrafáltam.
 - Kérlek - suttogtam. Nem értettem semmit, de féltem, hogyha megtudom az igazságot, kiborulok. - Mondd el, kérlek!

 Jacob

 Mégis, hogyan tudtam volna ellenállni neki?! A könyörgő, nagy csoki barna szemeinek, és a lefelé kunkorodó, telt ajkainak?! Édes Istenem, ez a lány tönkretesz. De az igazságot nem mondhattam el. Egyszerűen... Nem tudtam. Sam megparancsolta, hogy senkinek nem árulhatjuk el a titkot. Csak a bevésődésünknek... Mit meg nem adnék azért, hogy Bella a lenyomatom legyen! Nem csak most, ezért, hanem... mert más mellett nem nagyon tudtam elképzelni az életemet.
 - Kérlek - suttogta meggyötörten. Lehajtotta a fejét. Éreztem a kimondatlan szavak súlyát, és egyszerűen... sajgott mindenem. El akartam mondani neki. Elegem volt az örökös titkolózásból.
 - Nem tehetem. - ingattam a fejem. Ugyanis, az egy megoldás az lett volna erre az egészre, hogy Bella... Bella is farkas... Nem! Mégis, honnan örökölhette volna a géneket?! Charlie - jutott eszembe. Kihűltem. Belül. Nem.. Bella nem változhat át. Magamban imádkoztam azért, hogy valami más legyen a megoldás. Nem akartam elfogadni, hogy nem így van.
 - Jacob, ha tudsz valamit, el kell mondanod - nézett rám, majd a tekintete elrévedt.

 Bella

 Egyre több dolog kezdett beszivárogni az agyamba. Egy régi álmom amikor egy farkas elől menekültem. Zokogva ébredtem fel. Egy másik, amit akkor álmodtam, mikor anya meghalt... Az emlék megrohamozott. Egy erdőben voltam.. Apa állt előttem. Erősen zokogott, és én meg akartam vigasztalni, de nem tudtam mozogni. Béklyóba voltam kötve. Odakiáltottam neki, de nem hallott. Aztán rájöttem, hogy én sem hallom a saját hangom... Lebénultam. Láthatatlan voltam. Nem tudtam beszélni. Féltem. Charlie pedig... olyan volt, mint egy szellem... Még mindig sírt, és egyszer csak... egyszer csak... Egy fehér szellem szállt ki belőle... Kitátottam a szám, sikítani akartam, de persze semmi értelme sem volt. A szellem óriási volt, és egy állatot formált. Nagy mancsokkal, farokkal, bundával, fogakkal... Szétfolyt a levegőben. Mindenhol ott volt. Remegtem. Charlie a földre rogyott, aztán... eltűnt. Köddé vált. Egyszerűen nem láttam. A fehér szellem kezdett körbefogni... Hideg volt. És sötét. Már nem láttam semmit, s a szellem egyszer csak... belém szállt. Belém költözött. Aztán... Futottam. Mancsokon, és erős pézsma illat csapta meg az orromat... Ekkor ébredtem fel. Sírva, hideg verejtékben úszva. Kicsi voltam, nem tudtam még, mit jelenthet. Most pedig, úgy érzem, ennek az álomnak egyre több köze van a valósághoz...
 Farkasok. Charlie. Jacob. Én... Egy kérdés fogalmazódott meg bennem. Magamban is féltem kimondani... Van köze Jacobnak az erdőben látott farkashoz? És... Ki az a farkas, akivel találkozni szoktam?
 Az nem lehet, hogy egy állat ilyen értelmes legyen. Hiszen az állatok nem gondolkodnak. Ösztönösen cselekednek, a faj fenntartás céljából, kicsinyeik védelmezése érdekében... De a vöröses barna farkas, akit én ismerek, nevetett, játszott velem, megértette, amit mondtam... És legfőképpen, kommunikált velem. Itt valami nagyon nem stimmel. Jacobbal sem. Nem a furcsa érzelmekre gondolok, mikor vele vagyok. Nem... Itt valami más van. Jacob teste tűzforró. Nem most vettem észre, csak egyszerűen... nem tulajdonítottam neki különösebb érdeklődést. Úgy gondoltam : biztos nem lehet láza, hiszen jól van. Érzem, hogy tévedtem. És tudom, hogy nem hétköznapi dolog az, ami körülöttem folyik. Azt is tudom, hogy mindenki tudja rajtam kívül az igazságot, csak én nem... Megfagytam. Valami elkerülte a figyelmemet.
 - Mutasd a vállad - remegett a hangom. Jake rám meredt.
 - Mutasd... - suttogtam, és úgy fordítottam Jacobot, hogy jól láthassam a jobb vállát. Elakadt a lélegzetem. Nem lehet igaz... Jake-nek tetoválása van... De nem akármilyen. Farkasok... Hogyhogy nem vettem észre eddig? Hogy kerülhette el a figyelmemet ez a nem kis dolog?!

 - Itt valami nagyon rossz dolog folyik - suttogtam, és Jacob perzselő szemeibe néztem. Ráfaragtam. Ez már nem az én megszokott, unalmas kis világom. Minden megváltozott. Valami történt. Rájöttem, hogy túl sok a hasonlóság Jacob és a farkasom között. A méret... Mindketten iszonyú nagyok. Jake bőr színe megegyezik a farkas vöröses barna szőrével... És a szem. Azok a gyönyörű, hatalmas, mindent elnyelő sötétbarna szemek... Mint a világ legszebb, leggyönyörűbb íriszei... Mert azok - döbbentem rá.

 - Tudod, Bella, ez már nem az, aminek látszik. - közölte Jacob. - Minden egy kis titok. A sok kicsi titok állítja össze azt a nagy titkot, amit senki nem mond el neked. Nem tehetem, Bella. Nem tudom.
 - De... De miért? - motyogtam. Megfogta a kezem, és összekulcsolta az ujjainkat. Ez a kis érintés megremegtette a szívem.
 - Nem tehetem. - ismételte a szavait. Kibuggyant egy kis könnycsepp a szememből, és végigfolyt az arcomon. Az ölembe hullott.
 - Nem akarom, hogy sírj. - Elengedte az ujjaimat, és letörölte a sós víz maradékát.
 - Jacob...

 Hallgattam. Az álmaimnak köze van mindenhez. Mintha a kezemben lenne a megoldás kulcsa, de az ajtó be lenne ragadva, és nem tudnám kinyitni, bármennyire is próbálkozom.

 - Egyszer régen... mikor anyu meghalt... - szünet. Sóhajtottam.

 Elmeséltem a Charlie-s álmot. Végighallgatott, aztán... nem szólt. Elmerült a gondolataiban. Pedig szükségem volt a hangjára. Egyszerűen... szükségem volt magára, Jake-re. Minden megváltozott, mikor megtudtam, hogy nem utál... Bűntudatom volt amiatt, hogy miattam szenvedett. Én voltam a hunyó, ő pedig bujkált a kitöréseim ellen... Neki mindig igaza van. Túl jószívű...

 - Charlie - formálta a szája a szót. - Charlie...

 - Mi van az apámmal?

 Hirtelen megdermedt. Minden gondolatom elszállt. Charli-nak baja esett?! Felpattant, úgy, hogy nem engedett el. A kezében tartott. A távolban farkas üvöltés hangzott. Jake nyakába kapaszkodtam. Aztán... Futni kezdett.

 - Jacob! - sikoltottam. Olyan gyors volt, hogy elmosódtak mellettünk a fák. Ez lehetetlen! Behunytam a szemem, és a nyakába rejtettem az arcom. Szorosan belé kapaszkodtam. Aztán... megérkeztünk. Nem akartam még csak résnyire nyitni is a pilláimat, de meghallottam Jacob sürgető hangjait.

 - Bella, Charlie-t megtámadták. Oda kell menjek segíteni.
 Charlie-t. Megtámadták. Oda. Kell. Menni. Segíteni.

 ( Zene )

 - Én is megyek - hadartam.
 - Kizárt. Emily vigyáz majd rád. Itt kell maradnod.
 - De Charlie...

 - Ha most elengedsz, hamarabb érek oda hozzá.

 Igaza volt. Puhán, mégis sürgetően letett a földre. Megfordult, s utána kiáltottam.
 - Vigyázz magadra!
 Hátranézett, visszasietett hozzám, és szorosan megölelt. Majdnem összeroppantak a csontjaim.
 - Nem.. kapok... levegőt - fulladoztam. Elengedett, még egyszer a szemembe nézett, majd eltűnt. Fájó volt, hogy most egyszerre az apámért és a legjobb barátomért aggódok ennyire. És nem tudtam segíteni. Azt sem tudtam, kik támadták meg apámat... De ha az apámat, akkor vele együtt a Clearwater-eket is. Jó ég! És odaengedtem egyedül Jacobot?! Rossz sejtésem van! Annyira rossz!
 - Szia Bella! - hallottam meg egy kedves, ám ugyanúgy aggódó hangot. Megfordultam. Egy feketehajú, egy-két évvel idősebb lány közeledett felém. Gyönyörűen nézett ki. Olyan ember volt, mint akire jogosan mondják, hogy tökéletes.
 - Emily vagyok. - megölelt. - Jacob sokat mesélt rólad.
 Gyengén visszaöleltem. Nagyon szimpatikus volt a kedvessége.
 - Gyere, bent melegebb van! Nem akarom, hogy megfázz, mert akkor Jake alaposan lehordana! - nevetett. Elindult a ház felé, ami nagyon aprónak tűnt, és bent is elég kicsi volt.
 - Segítenél egy kicsit? - kérdezte a tűzhelyhez érve. - Ha a fiúk megérkeznek, biztos nagyon éhesek lesznek.
 Elgondolkoztam, kiket ér a "fiúk" alatt.
 - Charlie bajban van... - csuklott el a hangom. Rám nézett.
 - Sajnálom. De az én... barátom is bajban van. - lesütötte a szemeit.
 - Ki?
 - Sam Uley. Az iskolából. Biztos ismered. - mondta, és félre nézett. Ja, igen, Sam... a rosszfiú?
 - Miért lenne bajban? - értetlenkedtem.
 - Mert ő is apád és a Clearwaterek segítségére sietett.
 Összeszorult a gyomrom. Seth.. Leah... Sue és Harry...
 - Ez rendes tőle. - motyogtam. A vállamra tette a kezét.
 - Minden rendben lesz. - az ő hangjában is ott volt a kétely és a remény keveredése.
 Ebben nem hittem. A rossz érzés, hogy valami történni fog, nem hagyott nyugodni egész nap.

 ***

 Már sütöttünk vagy 5 tucat muffint, rántott húst, és sütöttünk rengeteg krumplit, mikor teljesen bepánikoltam. Jacob elment már vagy két órája, és semmi hír felőle. És kint nagyon sötét van. Nagyon aggódtam mindenkiért, még Sam-ért is. Nem bírtam tovább panírozni, muszály volt leülnöm. Ráhajtottam a fejem a karomra, és behunytam a szemem. Gondolkodnom kellett.

 Jacob

Charlie-ék La push határában táboroztak le. Már megint azok a hülye vérszopók... Újszülöttek... Nem igaz! A falka, az új tag, Marc nélkül, futott az erdőn keresztül, farkas alakban. Mikor oda értünk a két apró sátorhoz, észrevettek minket. Kb. 15-en voltak.

 - Kár volt így sietni, kutya. - vihogott egy lány. - Még el sem kezdtük a mókát.

 Charlie puskával a kezében, Harry pedig mellette állt. Seth és Leah pedig sehol. Egy pillanat múlva felhangzottak a fejemben a hangjaik. Átalakultak.

 - Na nem baj, legalább több jut nekünk... - mondta az előbbi lány, és vörös szemeit rám meresztette. Felállt a hátamon a szőr. A többiek mind vicsorítottak, és morogtak. Egy fiatal vámpír fiú elhúzta az orrát.

 - Ezek büdösek, Stella.

 Abban a pillanatban több dolog történt. Leah rávetette magát hátulról a Stellának nevezett lányra, Sam pedig elkiáltotta magát.

 Most!

 Azzal mindegyik farkas nekilódult. Még épp láttam, amint egy vérszopó ráugrik az épp sátorból kimászó Sue-ra...

 A fogaimmal leráncigáltam róla, de hátulról nekem támadtak. Nem tudtam egyszerre két vámpírral végezni, ezért először Sue-t mentettem meg. Segítettem Jarednek szétszedni egy másikat, aztán megint nekem támadtak...

Egy vérszopó hátulról átkarolt, és összeroppantotta a bordáimat.

 Egyszerre belém hasított a mindent elsöprő fájdalom. Felnyüszítettem, élesen, majd tovább vergődtem, de ettől csak még rosszabb lett.

Elviselhetetlen volt. Azt hittem, ott helyben meghalok, és ez kecsegtető ajánlat lett volna, mert legalább nem szenvedtem volna tovább...

 Sam végzett az utolsó támadóval is, majd mind visszalényegültek, és odasiettek.

 Ordítottam. Nem bírtam nem mozogni. Az ájulás és ébrenlét között ingadoztam. A sötétség hívogatott, és én szívesen mentem volna, de a hangok nem hagytak.

 Iszonyatosan fájt. Még soha nem éreztem ilyet. Nem hallottam. Nem láttam. Újból felüvöltöttem. Éreztem, amint néhány kar átkarol, mondják, hogy ne mozogjak, de nem ment. Rángatóztam.Valami felemelt. A fájdalom ködén is láttam, hogy már nem mancsaim vannak, hanem kezeim. Úgy éreztem, semmi nem segíthet rajtam...


 Hát, ez volna... Kihagytam a Paul-os részt :) ez szerintem... nem mondom, hogy jobb, de tartalmasabb. :) Tudom, levettem a komi határt, de azért nagyon örülnék pár megjegyzésnek! Ha már a szüleimmel szembeszállva írom nektek a frisst... :D
 láw
 b.