2011. május 31., kedd

21. Fejezet + Szülinaap! :D


Sziasztok! Tudom, tudom, hogy nem jelentkeztem. Sajnálom. De örömmel, boldogan és vidáman jelentem be, hogy a blog 1 ÉVES! :D Május 27-én töltöttük be az egyet. Ezért hoztam nektek egy jó hosszú fejit ajándékba! Köszönöm az eddigi ÖSSZES kommentelőmnek, aki bátorított és javított. És köszönöm a rendszeres olvasóknak! Sokat jelentetek nekem.
 Május 28-án pedig a kutyám, Lola lett 4 éves. Boldog szülinapot neki!!!

 Háromszoros ünnep! Remélem, tetszeni fog a fejezet.

Carol Montez

 Egész este forgolódtam, nyilván azért, mert Embry Call NÁLUNK ALUDT.
 Tudván, hogy egy majdnem-idegen van a házban, az embert elkapja valami nyugtalan érzés, csak azért, mert valaki a házban van, és ettől ideges lesz, még ha ismeri is azt a valakit.
 Thiago, az a drága édes, olyan hisztit csapott, mikor Embry bejelentette hogy elmegy, hogy az valami le írhatatlan. Sírt, és csak sírt, aztán zokogott, és ordított, Embry-be kapaszkodott, és nem engedte el, és közben sírt, és zokogott. Embry kénytelen volt megígérni neki, hogy miután a szüleink hazaértek, és lefeküdtek, visszajön. Kicsit sértve éreztem magam, hogy meg se kérdez engem, hogy: ,,Ja, igen, persze hogy visszajövök! Persze csak ha Carol nem bánja, mert ugye most ő a főnök..."
 De nem, nem, Embry Call, a szent... ő nem kérdezi meg.
 És mivel Thiago nem aludt el addig, míg az a túlméretezett indián meg nem érkezett, én sem aludtam. Vigyáznom kellett rá. Ja, ja, tudom... tök gáz, hogy ennyit figyelek az öcsémre. De azért mégis csak az öcsém. És összeomlanék, ha kiderülne, hogy valami baja esett, mert én nem figyeltem rá.
 Éjfél is elmúlt, és Thiago akkor kérdezte meg hatszáznyolcvanadjára, hogy mikor jön Embry, és már majdnem elaludtam a földön várakozás közepette, mikor a srác megkocogtatta az ablaküveget.
 Kis híján megütött a guta. Felpattantam, hogy ablakot nyissak félholt állapotomban, a rózsaszín cicanacimban meg a fehér fölsőmben, de Embry megelőzött - a fejemnek baszta az ablakot, hogy finoman fogalmazzak.
 - Azt a...! Au! Aah! - nyögdécseltem, a fejem szorongatva, mikor hátratántorodtam. Aztán befogtam a saját szám, és visszakényszerítettem a könnyeimet a szemembe. Halkan szitkozódtam, s csak akkor vettem észre, hogy hogy Embry előttem áll, és beszél hozzám.
 - Mi van? - nyögtem.
 Aggodalmasan pillantott rám. Megint nem volt rajta póló, csak egy szál farmer gatya. Mögötte kint csendesen szitált a hó. Nem értem, előttem akar keménykedni, vagy csak szimplán hülye, hogy félmeztelenül szaladgál télen?
 - Nagyon fájt? Bocsánat! Hadd nézzem meg - elkapta a kezem, ami a homlokomat szorította, és a saját ujjait helyezte rá. Mikor a jobb szemöldököm fölött megnyomkodta, mintha felrobbant volna valami ott, úgy fájt.
 - Au! - nyávogtam. Minek van ilyen jó erőben? A mázlista!
Embry csak még aggodalmasabb lett. - Van valahol egy törölköző? Hozok jeget...!
 Leültem az ágyra, és Thiago rögtön odaszaladt hozzám.
 - Jól vagy, Carly?  - fogta két kis apró tenyerébe az arcom. Puszit nyomott a puklimra, ami kicsit fájt, de azért jól esett.
 - Hát persze, minek nézel te engem? - mondtam, de azért az ölembe ültettem, és megcsipkodtam az arcát. - Milyen úriember vagy te! Még csak nem  is ugrottál Mr Call nyakába, mikor megjött.
 - Hát féltem, hogy bajod esett - pirult el a kis édes. Hirtelen nagyon meghatódtam, és nem tudtam mit felelni, ezért csak ringatni kezdtem, mire álmosan lecsukódott a pillája. Küzdött az álmosság ellen.
 - Embry… - motyogta.
 - Itt marad éjszakára, nyugodt lehetsz. Megígérem. És most aludj, édes! - ringattam és énekelni kezdtem neki, mert kis korában ez mindig segített neki elaludni.
 Betakartam, mikor elnyomta az álom, s letettem óvatosan az ágyára. Felkeltem, s megfordultam. Embry az ajtófélfának dőlve várt, mellkasán összefont kezekkel - az egyikben jég -, és engem figyelt. Lekapcsolta a villanyt.
 - Nem tudtam, hogy szoktál énekelni - mondta, és odajött.
 - Nem szoktam. Csak Thiagonak.
 Megnézte a homlokom. Egy pillanatig vizsgálta, s csak akkor jöttem rá, hogy mit tett, mikor már a törcsibe takart jeget a púpra tette.
 - Látsz a sötétben? - kérdeztem, és rögtön meg is bántam, mert biztos hülyeségnek tartotta. De - La Push szerelmére! - koromsötét van, és ő csak úgy simán nézegetett engem.
 - Hmm - mintha zavarban lenne. - Szépen feldagadt. - kikerülte a válasz adást. Nyitottam a szám, de aztán megütötte a fülem valami. Ajtó csapódás. A szüleim felkeltek, s világosság gyúlt a folyosón. Embry egy pillanat alatt berántott az ajtó mögé, szorítva magához, s lélegzet fojtva várta, hogy jön- e valaki. A szívem a torkomban dobogott, majd hirtelen, elöntött a láz. Úgy éreztem, mindjárt megsülök. Égtem. A kezem Embry mellkasához nyomódott; rájöttem, hogy onnan jön a forróság. Embry a lázas, nem én. Magamban megkönnyebbültem, aztán dühös lettem. Ez lesz a vége a meztelenkedésnek hó idején!
 Lépteket hallottunk, ami megállt a szoba küszöbén, beljebb jött - itt Embry is közelebb húzott magához - és becsukta az ajtót. A villanyt leoltották a folyosón, majd pár pillanat múlva a léptek zaja is elhalt az ajtó csukódás hangjaival együtt.
 Embry felsóhajtott.
 - Ez forró helyzet volt.
 Az arca olyan közel volt hozzám, hogy a lehelete csiklandozta a bőrömet. Finom illata volt; különös, erdei illatok, mint a pézsma. Kábultan bámultam bele csillogó szemeibe, mert csak azt tudtam kivenni a sötétben.
 - Inkább te vagy forró - ez kiábrándított. - Jesszusom, Embry, te olyan lázas vagy, mintha valami betegségben szenvednél! - suttogtam halkan. Aztán elhallgattam. - Ugye, nem szenvedsz halálos betegségben?
 Elnevette magát, s egy picit hátrébb lökött. Sértődötten léptem hátra, s néztem oda, ahova képzeltem az alakját.
 - Nincs semmi bajom.
 Összefontam a karjaimat magam előtt.
 - Nem versz át. Mutasd a homlokod!
 Megindultam, de nem tudtam, hogy ő is közelebb jött, ezért beleütköztem. Elkapta derekam. Megdermedtem, aztán örülve a sötétségnek, hagytam, hogy a kipiruljak. Megérintettem a homlokát. Aztán el is kaptam, felszisszenve.
 - Orvoshoz kell menned.
 - És ha azt mondom, nincs semmi bajom?
 A kezét nem vette le a derekamról, így amennyire tudtam, csípőre tettem a kezeim.
 - Nem érdekel. És nem hiszek neked.
 Felhorkant.
 - Nem lennél kevésbé aggodalmas? - kérte.
 - Úristen! Nem ütötted meg magad nagyon? Jaj, úgy sajnálom! Rohanok jégért! - utánoztam őt, mikor beütöttem a fejemet. Szinte éreztem, ahogy fintorog.
 - Túljátszod.
 Ciccegtem.
 - Lehet. Akkor is orvosra lenne szükséged. - mondtam. - Kérlek. - tettem hozzá.
 Pillanatokig csak meredtünk egymásra, legalábbis, én a sötétbe, ő meg rám…
 - Talán mennem kéne - szólt végül. Mozdult, hogy induljon, de megállítottam.
 - Thiago - csak ennyit mondtam.  - Itt akarod hagyni?
 Sóhajtott. Ez kiment a fejéből. Aztán odament Thiv ágyához, leült mellé, és csendben figyelte alvó kis öcsémet. Ez újra meghatott.
 - Lefekszem. - kiléptem a szobából, aztán visszafordultam. - Anyáék ötkor kelnek.
 Azzal távoztam, furcsa űrt hagyva magam után.

 Tia Cullen

Eddie és Rosabel halkan sustorognak. A nappali sarkában állnak egymással szemben, és olyasmiről beszélnek, amiről nem szeretnék, hogy tudjak, mert folyton felém néznek. Talán rólam van szó. De nem hiszem. Rose-nak eszementül csillog a szeme, Eddie pedig zsebre dugott kézzel vitatkozik vele.
 - Ne már, Rosabel - emeli meg a hangját Eddie. - Ekkora pipacs-ripacs még te sem lehetsz.
 - Segíteni fogsz, különben… - Rosabel vigyora maga a megtestesült gonoszság.
 - Nem.
 - Oké. Szóval így állunk. Még meglátjuk, ki nevet a végén.- mondja Rosabel, azzal hátat fordít bátyámnak, és elmegy. Eddie vívódik, majd sóhajtva nővérem után szalad.
 Na ez aztán fura volt! Sohasem láttam még ilyen elveszettnek Eddie-t, sem ilyen dühösnek Rose-t. Fogalmam sincs, mit terveznek, de biztosan semmi jót.
 Felszaladok a harmadik emeletre a szobámba. Gyönyörű a kilátás. Pont ezért választottam ezt magamnak. Az orromat rögtön megcsapja az illat - összetéveszthetelen bármi, vagy inkább bárki máséval. Megrémülök.
 Ha még itt vannak, nem tudom, mit akarnak tőlem. Aztán észreveszem. A boríték megcsillan az ablakon beszűrődő hold fényben. Ha a szívem még dobogna, olyan gyors iramban száguldana most, mint egy rakéta. A kezembe veszem, olyan gyöngéden, mint anya a gyermekét; percekig csak figyelem a gyönyörű kézírást, amivel a nevemet és a címemet írták. Félek kinyitni, ugyanakkor szét vet az izgalom. Tudom, hogy Tőle jött. Csakis tőle jöhetett. Kinyitom, és falni kezdem a betűket.
 Kedves Tia!
 Még mindig Bennem él olaszországi utazásod emléke. Lesújtott a hír, mikor megtudtam, hogy elmész - s még csak el sem köszönhettem T
őled. Persze tudom, hogy a család az elsö, de úgy érzem, szólhattál volna elöre távozásod idöpontjáról. De ez mit sem számít ahhoz képest, amit irántad érzek, s remélem, Te is irántam.
 Hamarosan meglátogatjuk a várost, ahol laktok, munkaügyben. Szakmai titok, de Neked elárulom; egy elszabadult újszülött mészárolgat Forks városában. Figyelmeztettük öt, hogy ha nem korlátozza a szomjúságát, és feltünöen öl, kénytelenek leszünk drasztikus megoldáshoz folyamodni. A neve Esme. Remélem, Téged és a családodat békén hagyja - igen elvetemült egy nöszemély.
 Drága Tia! Szinte látom magam elött sima arcodat, érzem ujjaim között puha, selymes hajadat, s érzem a szemeimbe mélyed
ő, gyönyörü, mélybarna íriszedet. Alig várom, hogy lássalak.
 Addig is, várom válaszodat, kedvesem. Hiányzol.
                                                   Szeretettel,
                                                Alec Volturi.

Sírhatnékom támad. Hát nem felejtett el! Azok után, hogy csak úgy eltűntem, mert azt hittem, hogy a családom bajban van. Téves riasztás volt persze. És otthagytam. Olyan buta voltam! Az én emlékemben is ott élnek vörös lángban égő szemei, fehér, kemény bőre, amik mégis lágyan érintettek, s szinte forrók voltak számomra. Sötét, szemébe lógó haja. Magas, szikár testalkata, széles vállai. A karjai. A róla alkotott emlékeim hirtelen rohamoznak meg.

 A vár mögötti kert csodálatos. Volterrát elárasztja a napfény, felhő egy szál se az égen. Egy padon ülök, és aggodalmasan forgatom a kezemben tartott karkötőt. Akkor jelenik meg.
 - Aggodalmasnak tűnsz - szólal meg, mikor felnézek rá. Pont, ahogy éreztem magam. Tudtam, hogy nem maradhatok sokáig, és nem szabad semmilyen érzéseket táplálnom iránta, de - egyszerűen képtelen voltam nem úgy gondolni rá. Mint az erős,védelmező férfira, aki a karjaiban tarthat. Megálljt parancsoltam képzelgésemnek, és erősen Alec szemébe néztem. Viszonozta a tekintetem. Hanyag eleganciával állt előttem.
Aztán leül mellém a padra, s megérinti az arcom.
 - Én nem akartam ezt - szólalok meg zihálva.
 - Tia! - formája a nevemet ívelt ajka. - Én sem így képzeltem.
 Megpróbálok elfordulni, de nem ereszt a pillantása. Tenyerét rásimítja a nyakamra, puhán, óvatosan. Az álarca lehull, s egyszeriben meglátom benne a gyötrődő kisfiút, ami örökké kínozni fog, ha rosszul döntök.
 Engedem, hogy megcsókoljon, s elárasszon egy különös melegség, ami már régóta nem. Hideg kő teste nekem szorul, ajka gyengéden, mégis intenzíven hívja táncba az enyémet. Képtelen vagyok ellenállni neki; hiszen azóta erre várok, ahogy először megpillantottam!

 Kiszakadok az emlékből. A számhoz nyúlok - duzzadt, mintha Alec tényleg itt járt volna. Sebesen kapkodom be a levegőt, és az arcom is forró.
 Melegem van, és úgy érzem, megfulladok itt bent. Ki kell szellőztetnem a fejem. Az ablakhoz ugrok, a levéllel a zsebemben, majd kiugrok.

 Bella

 Hivatalosan is 17 éves lettem. És meglepő módon, boldog vagyok. Nagyon! Mert azokkal töltöm a születésnapom, akiket szeretek. Charlie igazán kitett magáért - bulit szervezett, amíg Carollal vásárolni mentünk. Ő is szerepet játszott, és azért hívott el, hogy mindenki be tudjon lopódzni a házba, és aztán jól rám ijesszenek a nappaliban egy „Boldog szülinapooooot!” kiáltással.
 - Te jó ég! - sikítok. Egy csomóan eljöttek, alig férnek be a szobába. Néhányan csak a konyhában kaptak helyet. Paul, Jared, Seth, Quil, Embry, Sam, Emily, Billy, Sue és Harry Clearwater, Leah, Charlie, Carol és Jacob elhalmoznak ölelésekkel, ajándékokkal, én meg kábultan a boldogságtól motyogom a köszönömöket. Könnyek szöknek a szemembe.
 - Mi a baj, Bella? - aggodalmaskodik Jake.
 - Semmi - felelem vigyorogva. - Boldog szülinapot nekem!

2011. május 10., kedd

20. fejezet




HÁT hát hát :DDD Elértük a 20. fejezetet is! És tök boldog vagyok :D Remélem, tetszeni fog, és megbocsátotok a késésemért! :) Kicsit sok volt a program mostanában, meg hát az ihlet...=/ De kész van végre, és remélem, izgultok kicsit. :) Jó olvasást! ♥




Carolina Montez, december 22.

A földön ébredtem fel. Az utolsó, amire az álmomból emlékszem, hogy egy söröshordóban fürdök Madonnával. Ami alapvetően tök gáz, mert nem vonzódom a saját nememhez, bár legalább elmondhatom, hogy egy sztárral pancsoltam a habok között.
Álmosan nyitottam ki a szemem, és ültem föl. Fájt a hátam, mivel biztosan kiestem az ágyamból, és takaró sem volt rajtam, csak a fehér galléros pizsama fölsőm meg az alvásra használt rózsaszín cicanadrág. Megpillantottam a szemetesemet - még benne voltak a képeim Jacob Black-ről. Akkor dobtam ki őket, mikor Bella vette fel a telefont náluk.
Hogy Black-éknél tölti a szünetet? Azt hittem, szívbajt kapok. Nem igazság! Hisz Bella Swan tökre rühellte a srácot! Most meg hirtelen egymásnál holiday-eznek?
Ami egyenlő azzal, hogy Black belezúgott a csajba, Bella meg belé. És nekem semmi esélyem nála.
És ez fáj. Bár már nem érzek úgy Jacob iránt, mint rég, és a róla készült képeket is letéptem a falamról - a tapétával együtt -, tudtam, hogy nem lesz srác, akibe megint szerelmes leszek egy ideig, meg persze senki nem lesz olyan hülye, hogy pont Carol Montez tetszen neki.
Aztán eszembe jutott Thiago. Ő a hét és fél éves öcsém. Anyáék engem bíztak meg a felügyelésével - bár ma még el kell szaladnom valamiért a városba. Igazából Bella szülinapjára rendeltem még régebben egy karkötőt Seattle-ben, mert általában mindig veszünk ünnepekkor egymásnak ajándékot. Nem tudom, miért, talán csak tiszteletből, hogy nem felejtettük el vagy valami ilyesmi. Lehet, hogy kicsit haragszom rá, de legalább rádöbbentett, hogy nem jó egy álmot kergetni egész életemben.
Mindegy. Muszáj leszek magammal vinni Thiagot.
Bementem a konyhánkba. Földszintes házunk van, emelet nélkül. Aranyos kis lakás, nappalival, három hálószobával, konyhával és egy fürdővel. Ja, a gardróbunk egyben van a mosókonyhával, szóval plusz még egy helyiség.
Megnéztem az órát - fél tíz! Eddig aludtam volna? És hol van az öcsém?
- Thiv - motyogtam, mikor benéztem a szobájába. Rendetlenség, kék tapéta és sok játék. De nem volt itt. Megnéztem a nappaliban. Barna kanapé, krémszínű szőnyeg, mogyoró színű fal, tévé, dohányzóaszatal, könyves szekrény. Itt sem volt. Bekopogtam a fürdőszobába. Hátha vécén van; próbáltam elnyomni az idegességemet. Biztos itt van valahol. Mikor nem jött felelet, benyitottam. Üres volt. Kék csempés fürdőszoba, fehér fürdőkád és tusoló, kagyló alakú mosdó, felette tükör, vécé a sarokban, meg egy alacsony szekrény, tetején szépítkezési szerek. De nem hinném, hogy Thiago anya fésűi mögé bújt volna.
Megálltam a folyosón. Hova tűnhetett?
- Thiagoooo - kiáltottam. Anyáék szobájába nem mehetett, az enyémben pedig nem volt. Beszaladtam még a mosókonyhánkba, de ott sem volt. De azért biztonságképpen, benéztem a mosógépbe. Nem találtam.
- Thiv! Hol vagy?
Nem volt válasz. Folyton ezek a Nem-ek. Miért kellett neki eltűnnie? És akkor bevillant. A kert!
Felkaptam a bakancsomat, az első kezem ügyébe kerülő kabátot, és kirontottam a hátsóajtón a kertünkbe. Amit először észrevettem, hogy esett a hó, és most fehér minden, de nincsenek lábnyomok a földön. Kivéve pár mancsnyomot. Biztos az a kóbor kutya, aki már tél eleje óta ide jön kunyerálni kaját. Körbeszaladtam a házat, az öcsém nevét kiáltozva. Semmi. Ezért egy kicsit ideges lettem.
És akkor láttam meg.
Két alak, az egyik kicsi, a másik meg óriás, bár mivel én is magas vagyok, csak egy fejjel előzött meg.
Mindegy. A lényeg, hogy közeledtek, és mivel nincs kerítésünk, hamar beértek a hóáztatta gyepünkre.
Az öcsém kiugrott a magas kezéből, ügyesen landolt a földön, és gyorsan szaladni kezdett felém. Hatalmas mosoly napbarnította az arcán, a szeplői alig látszottak. Mire észbe kaphattam volna, nekem szaladt, én meg a lendülettől hátradőltem, ő pedig rám esett nevetve. Csúnyán akartam nézni rá, de aztán kitört belőlem a hahotázás.
- Carly! - kiáltott.
- Thiv... - aztán észbekaptam. - Hol a fenében voltál?
Az öcsém lekászálódott rólam, és én is felkeltem; aztán sikítanom kellett, mert a hó belement a nadrágomba. Szépen át is ázott.
- Hát én csak kijöttem a kertbe játszani - mesélte. Csúnyán néztem rá.
- De nem voltak lábnyomok a hóban.
Ekkor, mikor már majdnem elfeledkeztem az idegenről, ő megszólalt.
- Esett a hó, nem rémlik?
Nem igaz! A Sors! A Sors fintora ez! Embry Callt küldték volna Thiago megmentésére? Ó, minő hősiesség! Micsoda szerencse!
- Embry Call? - kérdeztem költőien. Aztán eszembe jutott gyönyörű öltözékem - pink cicanaci, kabát és fekete bakancs -, ez aztán a divat!
Végignéztem Embry-n. Egy szál tépett farmernadrág (!!!) volt rajta, és... semmi más. Rézbarna bőre teljesen elütött a fehérségtől, ami beborította a tájat, kidolgozott, izmos felsőteste, a válla, bevallom, egy pillanatra lenyűgözött. Az arca ... hát, az arcára nem így emlékeztem. Nagy, sötét szemei rajtam függtek, fekete kócos haja a szemébe lógott.
Mindent összevetve, elképesztő látványt nyújtott. A hátborzongató módban.
- Carly, éhes vagyok! - nyafizott Thiago. Rákaptam a tekintetem.
- Oké, oké, mindjárt csinálok neked reggelit. De először is; hogy kerültél oda be? - intettem a fejemmel Embry felé, s tettem csípőre a kezem. Járattam a pillantásom testvérem és a "megmentője" között.
- Itt volt az a kutya! - kiáltotta boldogan Thiv. - És játszottam vele...
Majdnem görcsöt kaptam.
- Egy kóbor kutyával játszottál kint egyedül?!
- Nyugi, Carly! - szólt közbe Embry. Nem kerülte el a figyelmem, hogy úgy szólított, mint az öcsém. Kicsit fintorogtam. - Az öcséd itt van, nem? Épségben hazahoztam.
- Na és te mit kerestél az erdőben? - fordultam most hozzá. - Thiago nem ment... - elakadt a mondat félúton.
Az öcsémhez fordultam, és a szívem kihagyott egy ütemet. - Nem mentél messzire, ugye? Csak itt voltál a közelben, igaz?
Anyáék ki fognak nyírni! Mennyi vadállat van a közelben... rókák, farkasok...
- Naná hogy nem! - mondta Embry, és mintha sértésnek vette volna, hogy nem hiszem el: Thiagonak egy haja szála se görbült. Sóhajtottam.
- Jó, jó. Most pedig szépen bemegyünk - léptem öcsém mellé, és fogtam meg a kezét. Anélkül, hogy felszólítottam volna, Embry követett minket a házba.

Ajánlott Music1 Music2 Music3

Bella Swan

Behúztam Jacobot a szobámba. Charlie nincs itthon, és mi hozzánk jöttünk tanulni - vagyis eljátszani, hogy rendesen viselkedünk és tanulunk, mint a minta tanulók. De én egészen mást akartam. Hiányzott a suliból, a folytonos őrjáratnak és a falka-bajoknak köszönhetően, és mikor hajnalban hazaér, csak bedől az ágyb, és átalussza a napot, hogy aztán újból kezdje az egészet. Mert mostanában egy új vámpír telepedett le Forks városában - és az sem a Cullenék, sem Esme.
Vigyáznak a törzsre, persze... de ezzel az egész ostobasággal Jacob jár a legrosszabbul. Hiszen ő őrjáratozik legtöbbet, alfa helyettes, ő a felderítő, meg ilyenek.
Alig láttam a héten. Olyan mély depresszió telepedett rám a suliban, hogy úgy éreztem, nem élem túl nélküle. Akárhányszor átmentem a Black-házba, mindig Billy nyitott ajtót:,,Jake nincs ithon... Jake alszik..."
És ebbe már majdnem belebetegedtem.
Mikor is ma délután meg nem jelent a házunk előtt... Olyan érzésem volt, hogy mentem a nyakába ugrok, csak hát Charlie éppen a konyhában ebédelt, és nem akartam feltűnést.
A szemébe néztem, és összerogytam pillantása intenzivitásától. Megfogta a kezem, de nem mondott semmit. Átjárt bőrének melege, s ez kellemes bizsergéssel töltött el engem. Aztán elengedett, s az érzés tovaszállt.
- Helló, Charlie! - kiáltott be Jacob, mikor odaért apámhoz.
- Szevasz, Jacob - viszonozta melegen az üdvözlést Charlie. - Mi járatban erre? Rég nem találkoztunk...
- Bellához jöttem a leckék miatt... Egy csomó bepótolnivalóm van, tudod, volt pár gond a falkában...
Charlie bólogatott, és közben öltözködni kezdett. Délutáni műszakos volt ma.
- Hát, akkor jó tanulást... - köszönt Charlie. - Este későn jövök!
Azzal kilépett az ajtón.
Jacobra néztem - szavak nélkül kommunikáltunk. Megfogtam a kezét, ő pedig megsimította az arcom. Felhúztam az emeletre.
Mikor felértünk, halkan becsuktam az ajtót, és megfordultam. Felnéztem rá, és ő lenézett rám. Lassan átölelte a derekam. A szívem hangosan dübörgött.
- Hiányoztál - motyogta. - Nagyon-nagyon hiányoztál. - egy tincset a fülem mögé tűrt, szívszaggatóan szerelmes pillantással nézett, és nekem újra sírhatnékom támadt, amiért látom. A mellkasára tettem a kezem, és engedtem, hogy közelebb húzzon magához. Mikor megcsókolt, éreztem, hogy megtelik a szívem boldogsággal és mérhetetlen szerelemmel Jacob iránt. Olyan édesen csókolt, mint még soha - intenzív, mégis lassú. Szorosabban ölelt, mint máskor. Aztán el kellett válnom tőle, mert levegőt kellett vennem. Szaporán szedte a levegőt, aztán megfogta az arcom, és csókokat nyomott az ajkamra. Lehúztam az ágyra, ültömben átöleltem, majd hagytam hogy rám nehezedejen. Végig simított az oldalamon, megremegett, majd helyet cseréltünk - ő került alulra, én felülre. Mikor felnézett rám sötét, fekete szemével, nyelt egyet, és óvatosan megsimította a vállam. A csípőjén ültem, mert nem mertem lejjebb csúszni. Megint csak egy nadrág volt rajta - tisztán láttam meztelen felsőtestét. Lassan megérintette az ingemen a fölső gombot, majd újabban nagyot nyelve kigombolta. Aztán még egyet, és még egyet - az inget alig érintve a bőrömhöz, letolta a vállamról.
Csodálva nézte fekete csipke melltartómat fehér bőrömön, majd megint a szemembe bámult. Lehajoltam, és megcsókoltam - ezúttal nem óvatosan. Jacob leszedte a nadrágomat, simogatott, de aztán belém villant valami, ködös emlékezetem határába.
- Ne most... - motyogta csukott szemmel Jacob. Megállt a mozdulattal, és remegő testem szorosan magához szorította. Észre sem vettem, hogy ennyire remegek. Fogta a takaróm, és kettőnkre terítette. Hozzábújtam, kicsit pironkodva, hogy ilyen alulöltözött vagyok vele az ágyamban, de azért jólesően. A hátam simogatta, és hamar felmelegedtem forró testétől. Felkönyököltem a mellkasán.
- Nekem is hiányoztál - krákogtam. - Nagyon-nagyon...
- Tudom - simította ki egy tincsemet a szememből. Aztán az arcomat figyelte. - Gyönyörű vagy.
Elpirultam, és félrenéztem.
- Nagyon tetszik ez a fekete csipke-csoda - fogta meg a vállamon lévő pántot. Majd elengedte. - Bár nélküle még jobban tetszenél.
Szaporábban szedtem a levegőt, mire elmosolyodott, de csak kicsit, és a szeme is komolyan csillogott.
- Akarod, hogy levegyem? - tettem fel a kérdést.
- Az akaratnak semmi köze nincs ehhez. Bár lenne! - sóhajtott.
- De van. Ha szeretnéd...
- Itt nem rólam van szó, Bella - vágott közbe. - Még nem vagy készen rá. Ne tegyél semmit csak az én kedvemért! - megint közbe akartam vágni, de folytatta. - Még nem vagy készen rám.
De nagyon is kész vagyok - akarta mondani a szám. De legbelül tudtam, hogy igaza van. Ezért csak behunytam a szemem, és rádőltem.
- Na látod - puszilta meg a fejem búbját. - Egyébként, hoztam neked valamit.
Kicsit mocorgott, egyik kezével benyúlt a zsebébe, majd kihalászott egy kis csomagot. Barna textil és egy picike masni. Izgatott lettem, és ismét felkönyököltem, de Jake letolt magáról maga mellé, s mindketten felültünk. Egyik kezével megfogta az enyémet. Egy pillanatra a szeme a melleimre vándorolt, de elfordult.

- Kicsit zavarba ejt a ruházatod... - mintha kicsit elpirult volna. Ezt elégedettséggel nyugtáztam. Megköszörülte torkát, majd kibontotta a csomagot. A tenyerembe csillogó valami hullott.



Egy karkötő. Rajta egy apró faragott farkas, egy szív alakú gyémánttal, és még pár kicsi piros ékkővel. Jacob fogta az ezüstöt, és felrakta a kezemre. Mikor bekapcsolta, elégedetten puszilta meg a tenyerem.
- Tetszik? - kérdezte reménykedve.
Megint sírni akartam. Mikor Jake az arcomhoz nyújt, csak akkor vettem észre, hogy tényleg könnyezem.
- Gyönyörű. Gyönyörűbb, mint bármi más, amit eddig láttam. - remegő karokkal átöleltem. Szorított, majd belesóhajtott a nyakamba.
- Boldog születésnapot, Bella!
Igaz, hogy még csak holnap lesz, de én könnyekig hatódtam. - Szeretlek!
- Én is szeretlek.
Azzal összebújtunk, és vártuk, hogy ránk esteledjen.

Készítettem egy vidit:)

Szóóóval.... Csináltam egy videót Jake-ről és Belláról. Nagyjából elmeséli a történetet eddig, ahol tartunk, de majd, ha tudok, csinálok még többet, csak feliratosat♥ A feji pedig készül, és nemsokára készen.....♥ addig is jó mulatást! És remélem, tetszik majd a vidi...........Lájk :))