20. fejezet

HÁT hát hát :DDD Elértük a 20. fejezetet is! És tök boldog vagyok :D Remélem, tetszeni fog, és megbocsátotok a késésemért! :) Kicsit sok volt a program mostanában, meg hát az ihlet...=/ De kész van végre, és remélem, izgultok kicsit. :) Jó olvasást! ♥

Carolina Montez, december 22.

A földön ébredtem fel. Az utolsó, amire az álmomból emlékszem, hogy egy söröshordóban fürdök Madonnával. Ami alapvetően tök gáz, mert nem vonzódom a saját nememhez, bár legalább elmondhatom, hogy egy sztárral pancsoltam a habok között.
Álmosan nyitottam ki a szemem, és ültem föl. Fájt a hátam, mivel biztosan kiestem az ágyamból, és takaró sem volt rajtam, csak a fehér galléros pizsama fölsőm meg az alvásra használt rózsaszín cicanadrág. Megpillantottam a szemetesemet - még benne voltak a képeim Jacob Black-ről. Akkor dobtam ki őket, mikor Bella vette fel a telefont náluk.
Hogy Black-éknél tölti a szünetet? Azt hittem, szívbajt kapok. Nem igazság! Hisz Bella Swan tökre rühellte a srácot! Most meg hirtelen egymásnál holiday-eznek?
Ami egyenlő azzal, hogy Black belezúgott a csajba, Bella meg belé. És nekem semmi esélyem nála.
És ez fáj. Bár már nem érzek úgy Jacob iránt, mint rég, és a róla készült képeket is letéptem a falamról - a tapétával együtt -, tudtam, hogy nem lesz srác, akibe megint szerelmes leszek egy ideig, meg persze senki nem lesz olyan hülye, hogy pont Carol Montez tetszen neki.
Aztán eszembe jutott Thiago. Ő a hét és fél éves öcsém. Anyáék engem bíztak meg a felügyelésével - bár ma még el kell szaladnom valamiért a városba. Igazából Bella szülinapjára rendeltem még régebben egy karkötőt Seattle-ben, mert általában mindig veszünk ünnepekkor egymásnak ajándékot. Nem tudom, miért, talán csak tiszteletből, hogy nem felejtettük el vagy valami ilyesmi. Lehet, hogy kicsit haragszom rá, de legalább rádöbbentett, hogy nem jó egy álmot kergetni egész életemben.
Mindegy. Muszáj leszek magammal vinni Thiagot.
Bementem a konyhánkba. Földszintes házunk van, emelet nélkül. Aranyos kis lakás, nappalival, három hálószobával, konyhával és egy fürdővel. Ja, a gardróbunk egyben van a mosókonyhával, szóval plusz még egy helyiség.
Megnéztem az órát - fél tíz! Eddig aludtam volna? És hol van az öcsém?
- Thiv - motyogtam, mikor benéztem a szobájába. Rendetlenség, kék tapéta és sok játék. De nem volt itt. Megnéztem a nappaliban. Barna kanapé, krémszínű szőnyeg, mogyoró színű fal, tévé, dohányzóaszatal, könyves szekrény. Itt sem volt. Bekopogtam a fürdőszobába. Hátha vécén van; próbáltam elnyomni az idegességemet. Biztos itt van valahol. Mikor nem jött felelet, benyitottam. Üres volt. Kék csempés fürdőszoba, fehér fürdőkád és tusoló, kagyló alakú mosdó, felette tükör, vécé a sarokban, meg egy alacsony szekrény, tetején szépítkezési szerek. De nem hinném, hogy Thiago anya fésűi mögé bújt volna.
Megálltam a folyosón. Hova tűnhetett?
- Thiagoooo - kiáltottam. Anyáék szobájába nem mehetett, az enyémben pedig nem volt. Beszaladtam még a mosókonyhánkba, de ott sem volt. De azért biztonságképpen, benéztem a mosógépbe. Nem találtam.
- Thiv! Hol vagy?
Nem volt válasz. Folyton ezek a Nem-ek. Miért kellett neki eltűnnie? És akkor bevillant. A kert!
Felkaptam a bakancsomat, az első kezem ügyébe kerülő kabátot, és kirontottam a hátsóajtón a kertünkbe. Amit először észrevettem, hogy esett a hó, és most fehér minden, de nincsenek lábnyomok a földön. Kivéve pár mancsnyomot. Biztos az a kóbor kutya, aki már tél eleje óta ide jön kunyerálni kaját. Körbeszaladtam a házat, az öcsém nevét kiáltozva. Semmi. Ezért egy kicsit ideges lettem.
És akkor láttam meg.
Két alak, az egyik kicsi, a másik meg óriás, bár mivel én is magas vagyok, csak egy fejjel előzött meg.
Mindegy. A lényeg, hogy közeledtek, és mivel nincs kerítésünk, hamar beértek a hóáztatta gyepünkre.
Az öcsém kiugrott a magas kezéből, ügyesen landolt a földön, és gyorsan szaladni kezdett felém. Hatalmas mosoly napbarnította az arcán, a szeplői alig látszottak. Mire észbe kaphattam volna, nekem szaladt, én meg a lendülettől hátradőltem, ő pedig rám esett nevetve. Csúnyán akartam nézni rá, de aztán kitört belőlem a hahotázás.
- Carly! - kiáltott.
- Thiv... - aztán észbekaptam. - Hol a fenében voltál?
Az öcsém lekászálódott rólam, és én is felkeltem; aztán sikítanom kellett, mert a hó belement a nadrágomba. Szépen át is ázott.
- Hát én csak kijöttem a kertbe játszani - mesélte. Csúnyán néztem rá.
- De nem voltak lábnyomok a hóban.
Ekkor, mikor már majdnem elfeledkeztem az idegenről, ő megszólalt.
- Esett a hó, nem rémlik?
Nem igaz! A Sors! A Sors fintora ez! Embry Callt küldték volna Thiago megmentésére? Ó, minő hősiesség! Micsoda szerencse!
- Embry Call? - kérdeztem költőien. Aztán eszembe jutott gyönyörű öltözékem - pink cicanaci, kabát és fekete bakancs -, ez aztán a divat!
Végignéztem Embry-n. Egy szál tépett farmernadrág (!!!) volt rajta, és... semmi más. Rézbarna bőre teljesen elütött a fehérségtől, ami beborította a tájat, kidolgozott, izmos felsőteste, a válla, bevallom, egy pillanatra lenyűgözött. Az arca ... hát, az arcára nem így emlékeztem. Nagy, sötét szemei rajtam függtek, fekete kócos haja a szemébe lógott.
Mindent összevetve, elképesztő látványt nyújtott. A hátborzongató módban.
- Carly, éhes vagyok! - nyafizott Thiago. Rákaptam a tekintetem.
- Oké, oké, mindjárt csinálok neked reggelit. De először is; hogy kerültél oda be? - intettem a fejemmel Embry felé, s tettem csípőre a kezem. Járattam a pillantásom testvérem és a "megmentője" között.
- Itt volt az a kutya! - kiáltotta boldogan Thiv. - És játszottam vele...
Majdnem görcsöt kaptam.
- Egy kóbor kutyával játszottál kint egyedül?!
- Nyugi, Carly! - szólt közbe Embry. Nem kerülte el a figyelmem, hogy úgy szólított, mint az öcsém. Kicsit fintorogtam. - Az öcséd itt van, nem? Épségben hazahoztam.
- Na és te mit kerestél az erdőben? - fordultam most hozzá. - Thiago nem ment... - elakadt a mondat félúton.
Az öcsémhez fordultam, és a szívem kihagyott egy ütemet. - Nem mentél messzire, ugye? Csak itt voltál a közelben, igaz?
Anyáék ki fognak nyírni! Mennyi vadállat van a közelben... rókák, farkasok...
- Naná hogy nem! - mondta Embry, és mintha sértésnek vette volna, hogy nem hiszem el: Thiagonak egy haja szála se görbült. Sóhajtottam.
- Jó, jó. Most pedig szépen bemegyünk - léptem öcsém mellé, és fogtam meg a kezét. Anélkül, hogy felszólítottam volna, Embry követett minket a házba.

Ajánlott Music1 Music2 Music3

Bella Swan

Behúztam Jacobot a szobámba. Charlie nincs itthon, és mi hozzánk jöttünk tanulni - vagyis eljátszani, hogy rendesen viselkedünk és tanulunk, mint a minta tanulók. De én egészen mást akartam. Hiányzott a suliból, a folytonos őrjáratnak és a falka-bajoknak köszönhetően, és mikor hajnalban hazaér, csak bedől az ágyb, és átalussza a napot, hogy aztán újból kezdje az egészet. Mert mostanában egy új vámpír telepedett le Forks városában - és az sem a Cullenék, sem Esme.
Vigyáznak a törzsre, persze... de ezzel az egész ostobasággal Jacob jár a legrosszabbul. Hiszen ő őrjáratozik legtöbbet, alfa helyettes, ő a felderítő, meg ilyenek.
Alig láttam a héten. Olyan mély depresszió telepedett rám a suliban, hogy úgy éreztem, nem élem túl nélküle. Akárhányszor átmentem a Black-házba, mindig Billy nyitott ajtót:,,Jake nincs ithon... Jake alszik..."
És ebbe már majdnem belebetegedtem.
Mikor is ma délután meg nem jelent a házunk előtt... Olyan érzésem volt, hogy mentem a nyakába ugrok, csak hát Charlie éppen a konyhában ebédelt, és nem akartam feltűnést.
A szemébe néztem, és összerogytam pillantása intenzivitásától. Megfogta a kezem, de nem mondott semmit. Átjárt bőrének melege, s ez kellemes bizsergéssel töltött el engem. Aztán elengedett, s az érzés tovaszállt.
- Helló, Charlie! - kiáltott be Jacob, mikor odaért apámhoz.
- Szevasz, Jacob - viszonozta melegen az üdvözlést Charlie. - Mi járatban erre? Rég nem találkoztunk...
- Bellához jöttem a leckék miatt... Egy csomó bepótolnivalóm van, tudod, volt pár gond a falkában...
Charlie bólogatott, és közben öltözködni kezdett. Délutáni műszakos volt ma.
- Hát, akkor jó tanulást... - köszönt Charlie. - Este későn jövök!
Azzal kilépett az ajtón.
Jacobra néztem - szavak nélkül kommunikáltunk. Megfogtam a kezét, ő pedig megsimította az arcom. Felhúztam az emeletre.
Mikor felértünk, halkan becsuktam az ajtót, és megfordultam. Felnéztem rá, és ő lenézett rám. Lassan átölelte a derekam. A szívem hangosan dübörgött.
- Hiányoztál - motyogta. - Nagyon-nagyon hiányoztál. - egy tincset a fülem mögé tűrt, szívszaggatóan szerelmes pillantással nézett, és nekem újra sírhatnékom támadt, amiért látom. A mellkasára tettem a kezem, és engedtem, hogy közelebb húzzon magához. Mikor megcsókolt, éreztem, hogy megtelik a szívem boldogsággal és mérhetetlen szerelemmel Jacob iránt. Olyan édesen csókolt, mint még soha - intenzív, mégis lassú. Szorosabban ölelt, mint máskor. Aztán el kellett válnom tőle, mert levegőt kellett vennem. Szaporán szedte a levegőt, aztán megfogta az arcom, és csókokat nyomott az ajkamra. Lehúztam az ágyra, ültömben átöleltem, majd hagytam hogy rám nehezedejen. Végig simított az oldalamon, megremegett, majd helyet cseréltünk - ő került alulra, én felülre. Mikor felnézett rám sötét, fekete szemével, nyelt egyet, és óvatosan megsimította a vállam. A csípőjén ültem, mert nem mertem lejjebb csúszni. Megint csak egy nadrág volt rajta - tisztán láttam meztelen felsőtestét. Lassan megérintette az ingemen a fölső gombot, majd újabban nagyot nyelve kigombolta. Aztán még egyet, és még egyet - az inget alig érintve a bőrömhöz, letolta a vállamról.
Csodálva nézte fekete csipke melltartómat fehér bőrömön, majd megint a szemembe bámult. Lehajoltam, és megcsókoltam - ezúttal nem óvatosan. Jacob leszedte a nadrágomat, simogatott, de aztán belém villant valami, ködös emlékezetem határába.
- Ne most... - motyogta csukott szemmel Jacob. Megállt a mozdulattal, és remegő testem szorosan magához szorította. Észre sem vettem, hogy ennyire remegek. Fogta a takaróm, és kettőnkre terítette. Hozzábújtam, kicsit pironkodva, hogy ilyen alulöltözött vagyok vele az ágyamban, de azért jólesően. A hátam simogatta, és hamar felmelegedtem forró testétől. Felkönyököltem a mellkasán.
- Nekem is hiányoztál - krákogtam. - Nagyon-nagyon...
- Tudom - simította ki egy tincsemet a szememből. Aztán az arcomat figyelte. - Gyönyörű vagy.
Elpirultam, és félrenéztem.
- Nagyon tetszik ez a fekete csipke-csoda - fogta meg a vállamon lévő pántot. Majd elengedte. - Bár nélküle még jobban tetszenél.
Szaporábban szedtem a levegőt, mire elmosolyodott, de csak kicsit, és a szeme is komolyan csillogott.
- Akarod, hogy levegyem? - tettem fel a kérdést.
- Az akaratnak semmi köze nincs ehhez. Bár lenne! - sóhajtott.
- De van. Ha szeretnéd...
- Itt nem rólam van szó, Bella - vágott közbe. - Még nem vagy készen rá. Ne tegyél semmit csak az én kedvemért! - megint közbe akartam vágni, de folytatta. - Még nem vagy készen rám.
De nagyon is kész vagyok - akarta mondani a szám. De legbelül tudtam, hogy igaza van. Ezért csak behunytam a szemem, és rádőltem.
- Na látod - puszilta meg a fejem búbját. - Egyébként, hoztam neked valamit.
Kicsit mocorgott, egyik kezével benyúlt a zsebébe, majd kihalászott egy kis csomagot. Barna textil és egy picike masni. Izgatott lettem, és ismét felkönyököltem, de Jake letolt magáról maga mellé, s mindketten felültünk. Egyik kezével megfogta az enyémet. Egy pillanatra a szeme a melleimre vándorolt, de elfordult.

- Kicsit zavarba ejt a ruházatod... - mintha kicsit elpirult volna. Ezt elégedettséggel nyugtáztam. Megköszörülte torkát, majd kibontotta a csomagot. A tenyerembe csillogó valami hullott.

Egy karkötő. Rajta egy apró faragott farkas, egy szív alakú gyémánttal, és még pár kicsi piros ékkővel. Jacob fogta az ezüstöt, és felrakta a kezemre. Mikor bekapcsolta, elégedetten puszilta meg a tenyerem.

- Tetszik? - kérdezte reménykedve.
Megint sírni akartam. Mikor Jake az arcomhoz nyújt, csak akkor vettem észre, hogy tényleg könnyezem.
- Gyönyörű. Gyönyörűbb, mint bármi más, amit eddig láttam. - remegő karokkal átöleltem. Szorított, majd belesóhajtott a nyakamba.
- Boldog születésnapot, Bella!
Igaz, hogy még csak holnap lesz, de én könnyekig hatódtam. - Szeretlek!
- Én is szeretlek.
Azzal összebújtunk, és vártuk, hogy ránk esteledjen.