21. Fejezet + Szülinaap! :D

Sziasztok! Tudom, tudom, hogy nem jelentkeztem. Sajnálom. De örömmel, boldogan és vidáman jelentem be, hogy a blog 1 ÉVES! :D Május 27-én töltöttük be az egyet. Ezért hoztam nektek egy jó hosszú fejit ajándékba! Köszönöm az eddigi ÖSSZES kommentelőmnek, aki bátorított és javított. És köszönöm a rendszeres olvasóknak! Sokat jelentetek nekem.♥
 Május 28-án pedig a kutyám, Lola lett 4 éves. Boldog szülinapot neki!!! ♥
 Háromszoros ünnep! Remélem, tetszeni fog a fejezet.
Carol Montez

 Egész este forgolódtam, nyilván azért, mert Embry Call NÁLUNK ALUDT.
 Tudván, hogy egy majdnem-idegen van a házban, az embert elkapja valami nyugtalan érzés, csak azért, mert valaki a házban van, és ettől ideges lesz, még ha ismeri is azt a valakit.
 Thiago, az a drága édes, olyan hisztit csapott, mikor Embry bejelentette hogy elmegy, hogy az valami le írhatatlan. Sírt, és csak sírt, aztán zokogott, és ordított, Embry-be kapaszkodott, és nem engedte el, és közben sírt, és zokogott. Embry kénytelen volt megígérni neki, hogy miután a szüleink hazaértek, és lefeküdtek, visszajön. Kicsit sértve éreztem magam, hogy meg se kérdez engem, hogy: ,,Ja, igen, persze hogy visszajövök! Persze csak ha Carol nem bánja, mert ugye most ő a főnök..."
 De nem, nem, Embry Call, a szent... ő nem kérdezi meg.
 És mivel Thiago nem aludt el addig, míg az a túlméretezett indián meg nem érkezett, én sem aludtam. Vigyáznom kellett rá. Ja, ja, tudom... tök gáz, hogy ennyit figyelek az öcsémre. De azért mégis csak az öcsém. És összeomlanék, ha kiderülne, hogy valami baja esett, mert én nem figyeltem rá.
 Éjfél is elmúlt, és Thiago akkor kérdezte meg hatszáznyolcvanadjára, hogy mikor jön Embry, és már majdnem elaludtam a földön várakozás közepette, mikor a srác megkocogtatta az ablaküveget.
 Kis híján megütött a guta. Felpattantam, hogy ablakot nyissak félholt állapotomban, a rózsaszín cicanacimban meg a fehér fölsőmben, de Embry megelőzött - a fejemnek baszta az ablakot, hogy finoman fogalmazzak.
 - Azt a...! Au! Aah! - nyögdécseltem, a fejem szorongatva, mikor hátratántorodtam. Aztán befogtam a saját szám, és visszakényszerítettem a könnyeimet a szemembe. Halkan szitkozódtam, s csak akkor vettem észre, hogy hogy Embry előttem áll, és beszél hozzám.
 - Mi van? - nyögtem.
 Aggodalmasan pillantott rám. Megint nem volt rajta póló, csak egy szál farmer gatya. Mögötte kint csendesen szitált a hó. Nem értem, előttem akar keménykedni, vagy csak szimplán hülye, hogy félmeztelenül szaladgál télen?
 - Nagyon fájt? Bocsánat! Hadd nézzem meg - elkapta a kezem, ami a homlokomat szorította, és a saját ujjait helyezte rá. Mikor a jobb szemöldököm fölött megnyomkodta, mintha felrobbant volna valami ott, úgy fájt.
 - Au! - nyávogtam. Minek van ilyen jó erőben? A mázlista!
Embry csak még aggodalmasabb lett. - Van valahol egy törölköző? Hozok jeget...!
 Leültem az ágyra, és Thiago rögtön odaszaladt hozzám.
 - Jól vagy, Carly?  - fogta két kis apró tenyerébe az arcom. Puszit nyomott a puklimra, ami kicsit fájt, de azért jól esett.
 - Hát persze, minek nézel te engem? - mondtam, de azért az ölembe ültettem, és megcsipkodtam az arcát. - Milyen úriember vagy te! Még csak nem  is ugrottál Mr Call nyakába, mikor megjött.
 - Hát féltem, hogy bajod esett - pirult el a kis édes. Hirtelen nagyon meghatódtam, és nem tudtam mit felelni, ezért csak ringatni kezdtem, mire álmosan lecsukódott a pillája. Küzdött az álmosság ellen.
 - Embry… - motyogta.
 - Itt marad éjszakára, nyugodt lehetsz. Megígérem. És most aludj, édes! - ringattam és énekelni kezdtem neki, mert kis korában ez mindig segített neki elaludni.
 Betakartam, mikor elnyomta az álom, s letettem óvatosan az ágyára. Felkeltem, s megfordultam. Embry az ajtófélfának dőlve várt, mellkasán összefont kezekkel - az egyikben jég -, és engem figyelt. Lekapcsolta a villanyt.
 - Nem tudtam, hogy szoktál énekelni - mondta, és odajött.
 - Nem szoktam. Csak Thiagonak.
 Megnézte a homlokom. Egy pillanatig vizsgálta, s csak akkor jöttem rá, hogy mit tett, mikor már a törcsibe takart jeget a púpra tette.
 - Látsz a sötétben? - kérdeztem, és rögtön meg is bántam, mert biztos hülyeségnek tartotta. De - La Push szerelmére! - koromsötét van, és ő csak úgy simán nézegetett engem.
 - Hmm - mintha zavarban lenne. - Szépen feldagadt. - kikerülte a válasz adást. Nyitottam a szám, de aztán megütötte a fülem valami. Ajtó csapódás. A szüleim felkeltek, s világosság gyúlt a folyosón. Embry egy pillanat alatt berántott az ajtó mögé, szorítva magához, s lélegzet fojtva várta, hogy jön- e valaki. A szívem a torkomban dobogott, majd hirtelen, elöntött a láz. Úgy éreztem, mindjárt megsülök. Égtem. A kezem Embry mellkasához nyomódott; rájöttem, hogy onnan jön a forróság. Embry a lázas, nem én. Magamban megkönnyebbültem, aztán dühös lettem. Ez lesz a vége a meztelenkedésnek hó idején!
 Lépteket hallottunk, ami megállt a szoba küszöbén, beljebb jött - itt Embry is közelebb húzott magához - és becsukta az ajtót. A villanyt leoltották a folyosón, majd pár pillanat múlva a léptek zaja is elhalt az ajtó csukódás hangjaival együtt.
 Embry felsóhajtott.
 - Ez forró helyzet volt.
 Az arca olyan közel volt hozzám, hogy a lehelete csiklandozta a bőrömet. Finom illata volt; különös, erdei illatok, mint a pézsma. Kábultan bámultam bele csillogó szemeibe, mert csak azt tudtam kivenni a sötétben.
 - Inkább te vagy forró - ez kiábrándított. - Jesszusom, Embry, te olyan lázas vagy, mintha valami betegségben szenvednél! - suttogtam halkan. Aztán elhallgattam. - Ugye, nem szenvedsz halálos betegségben?
 Elnevette magát, s egy picit hátrébb lökött. Sértődötten léptem hátra, s néztem oda, ahova képzeltem az alakját.
 - Nincs semmi bajom.
 Összefontam a karjaimat magam előtt.
 - Nem versz át. Mutasd a homlokod!
 Megindultam, de nem tudtam, hogy ő is közelebb jött, ezért beleütköztem. Elkapta derekam. Megdermedtem, aztán örülve a sötétségnek, hagytam, hogy a kipiruljak. Megérintettem a homlokát. Aztán el is kaptam, felszisszenve.
 - Orvoshoz kell menned.
 - És ha azt mondom, nincs semmi bajom?
 A kezét nem vette le a derekamról, így amennyire tudtam, csípőre tettem a kezeim.
 - Nem érdekel. És nem hiszek neked.
 Felhorkant.
 - Nem lennél kevésbé aggodalmas? - kérte.
 - Úristen! Nem ütötted meg magad nagyon? Jaj, úgy sajnálom! Rohanok jégért! - utánoztam őt, mikor beütöttem a fejemet. Szinte éreztem, ahogy fintorog.
 - Túljátszod.
 Ciccegtem.
 - Lehet. Akkor is orvosra lenne szükséged. - mondtam. - Kérlek. - tettem hozzá.
 Pillanatokig csak meredtünk egymásra, legalábbis, én a sötétbe, ő meg rám…
 - Talán mennem kéne - szólt végül. Mozdult, hogy induljon, de megállítottam.
 - Thiago - csak ennyit mondtam.  - Itt akarod hagyni?
 Sóhajtott. Ez kiment a fejéből. Aztán odament Thiv ágyához, leült mellé, és csendben figyelte alvó kis öcsémet. Ez újra meghatott.
 - Lefekszem. - kiléptem a szobából, aztán visszafordultam. - Anyáék ötkor kelnek.
 Azzal távoztam, furcsa űrt hagyva magam után.

 Tia Cullen

Eddie és Rosabel halkan sustorognak. A nappali sarkában állnak egymással szemben, és olyasmiről beszélnek, amiről nem szeretnék, hogy tudjak, mert folyton felém néznek. Talán rólam van szó. De nem hiszem. Rose-nak eszementül csillog a szeme, Eddie pedig zsebre dugott kézzel vitatkozik vele.
 - Ne már, Rosabel - emeli meg a hangját Eddie. - Ekkora pipacs-ripacs még te sem lehetsz.
 - Segíteni fogsz, különben… - Rosabel vigyora maga a megtestesült gonoszság.
 - Nem.
 - Oké. Szóval így állunk. Még meglátjuk, ki nevet a végén.- mondja Rosabel, azzal hátat fordít bátyámnak, és elmegy. Eddie vívódik, majd sóhajtva nővérem után szalad.
 Na ez aztán fura volt! Sohasem láttam még ilyen elveszettnek Eddie-t, sem ilyen dühösnek Rose-t. Fogalmam sincs, mit terveznek, de biztosan semmi jót.
 Felszaladok a harmadik emeletre a szobámba. Gyönyörű a kilátás. Pont ezért választottam ezt magamnak. Az orromat rögtön megcsapja az illat - összetéveszthetelen bármi, vagy inkább bárki máséval. Megrémülök.
 Ha még itt vannak, nem tudom, mit akarnak tőlem. Aztán észreveszem. A boríték megcsillan az ablakon beszűrődő hold fényben. Ha a szívem még dobogna, olyan gyors iramban száguldana most, mint egy rakéta. A kezembe veszem, olyan gyöngéden, mint anya a gyermekét; percekig csak figyelem a gyönyörű kézírást, amivel a nevemet és a címemet írták. Félek kinyitni, ugyanakkor szét vet az izgalom. Tudom, hogy Tőle jött. Csakis tőle jöhetett. Kinyitom, és falni kezdem a betűket.
 Kedves Tia!
 Még mindig Bennem él olaszországi utazásod emléke. Lesújtott a hír, mikor megtudtam, hogy elmész - s még csak el sem köszönhettem Tőled. Persze tudom, hogy a család az elsö, de úgy érzem, szólhattál volna elöre távozásod idöpontjáról. De ez mit sem számít ahhoz képest, amit irántad érzek, s remélem, Te is irántam.
 Hamarosan meglátogatjuk a várost, ahol laktok, munkaügyben. Szakmai titok, de Neked elárulom; egy elszabadult újszülött mészárolgat Forks városában. Figyelmeztettük öt, hogy ha nem korlátozza a szomjúságát, és feltünöen öl, kénytelenek leszünk drasztikus megoldáshoz folyamodni. A neve Esme. Remélem, Téged és a családodat békén hagyja - igen elvetemült egy nöszemély.
 Drága Tia! Szinte látom magam elött sima arcodat, érzem ujjaim között puha, selymes hajadat, s érzem a szemeimbe mélyedő, gyönyörü, mélybarna íriszedet. Alig várom, hogy lássalak.
 Addig is, várom válaszodat, kedvesem. Hiányzol.
                                                   Szeretettel,
                                                Alec Volturi.
Sírhatnékom támad. Hát nem felejtett el! Azok után, hogy csak úgy eltűntem, mert azt hittem, hogy a családom bajban van. Téves riasztás volt persze. És otthagytam. Olyan buta voltam! Az én emlékemben is ott élnek vörös lángban égő szemei, fehér, kemény bőre, amik mégis lágyan érintettek, s szinte forrók voltak számomra. Sötét, szemébe lógó haja. Magas, szikár testalkata, széles vállai. A karjai. A róla alkotott emlékeim hirtelen rohamoznak meg.

 A vár mögötti kert csodálatos. Volterrát elárasztja a napfény, felhő egy szál se az égen. Egy padon ülök, és aggodalmasan forgatom a kezemben tartott karkötőt. Akkor jelenik meg.
 - Aggodalmasnak tűnsz - szólal meg, mikor felnézek rá. Pont, ahogy éreztem magam. Tudtam, hogy nem maradhatok sokáig, és nem szabad semmilyen érzéseket táplálnom iránta, de - egyszerűen képtelen voltam nem úgy gondolni rá. Mint az erős,védelmező férfira, aki a karjaiban tarthat. Megálljt parancsoltam képzelgésemnek, és erősen Alec szemébe néztem. Viszonozta a tekintetem. Hanyag eleganciával állt előttem.
Aztán leül mellém a padra, s megérinti az arcom.
 - Én nem akartam ezt - szólalok meg zihálva.
 - Tia! - formája a nevemet ívelt ajka. - Én sem így képzeltem.
 Megpróbálok elfordulni, de nem ereszt a pillantása. Tenyerét rásimítja a nyakamra, puhán, óvatosan. Az álarca lehull, s egyszeriben meglátom benne a gyötrődő kisfiút, ami örökké kínozni fog, ha rosszul döntök.
 Engedem, hogy megcsókoljon, s elárasszon egy különös melegség, ami már régóta nem. Hideg kő teste nekem szorul, ajka gyengéden, mégis intenzíven hívja táncba az enyémet. Képtelen vagyok ellenállni neki; hiszen azóta erre várok, ahogy először megpillantottam!

 Kiszakadok az emlékből. A számhoz nyúlok - duzzadt, mintha Alec tényleg itt járt volna. Sebesen kapkodom be a levegőt, és az arcom is forró.
 Melegem van, és úgy érzem, megfulladok itt bent. Ki kell szellőztetnem a fejem. Az ablakhoz ugrok, a levéllel a zsebemben, majd kiugrok.

 Bella

 Hivatalosan is 17 éves lettem. És meglepő módon, boldog vagyok. Nagyon! Mert azokkal töltöm a születésnapom, akiket szeretek. Charlie igazán kitett magáért - bulit szervezett, amíg Carollal vásárolni mentünk. Ő is szerepet játszott, és azért hívott el, hogy mindenki be tudjon lopódzni a házba, és aztán jól rám ijesszenek a nappaliban egy „Boldog szülinapooooot!” kiáltással.
 - Te jó ég! - sikítok. Egy csomóan eljöttek, alig férnek be a szobába. Néhányan csak a konyhában kaptak helyet. Paul, Jared, Seth, Quil, Embry, Sam, Emily, Billy, Sue és Harry Clearwater, Leah, Charlie, Carol és Jacob elhalmoznak ölelésekkel, ajándékokkal, én meg kábultan a boldogságtól motyogom a köszönömöket. Könnyek szöknek a szemembe.
 - Mi a baj, Bella? - aggodalmaskodik Jake.
 - Semmi - felelem vigyorogva. - Boldog szülinapot nekem!