13. fejezet

 Hali, gyerekek! :D Itt a várva várt friss ^^ Komoly erőfeszítések árán, de meghoztam. :) Köszi az előző rész kommentelőinek! Imádom olvasni a megjegyzéseiteket ^^ Ez a történet második fordulópontja, mivel az első Bella és Jake kibékülése volt O.o Most nagyon romantikusra sikeredett, és remélem, tetszeni fog! <3 Jó olvasást!

 Emily


 Bella tisztára kivolt egész nap. Akárhogy próbáltam jobb kedvre deríteni, de nem sikerült. Mint egy zombi, de megértem. Hiszen én is nagyon aggódtam Sam-ért... Vajon tényleg nem lesz semmi bajuk? Hát persze, ne gondolj rosszra, Emily. Abban a pillanatban, amint ezt kigondoltam, bevágódott a bejárati ajtó. És ki lépett be rajta? Sam Uley, teljes élet nagyságban, ziláltan. A pillantása egy másodperc erejéig az enyémbe fúródott, majd azonnal kapcsoltam, és odasiettem hozzá.

 - Jacob...

 Bella, amint meghallotta a nevet, kipattantak a szemei, felemelte a fejét, és felugrott az asztaltól. Fehérebb volt, mint a fürdőszobámban a csempe. Élénk, félelemmel teli arccal bámult Samre.
 - Mi történt? - követelt választ. - Történt valami?!
 - Már otthon van, Billyvel. - mondta szerelmem, de tudtam, hogy valamit kihagyott. Bella felkapta a pulcsiját, felhúzta magára, és ki akart menni az ajtón, de Sam megakadályozta. Ő dühösen nézett rá.

 - Odamegyek. - jelentette ki Bella, bár ez egyértelmű volt. Sam megnyugtatóan megrázta a fejét, bár a szeme tele volt furcsa érzelmekkel, amit én sem tudtam azonosítani.

 - Most nem mehetsz oda. - rázta a fejét. Bella közbe akart vágni, de ő gyorsan folytatta. - Nem mehetsz, mert... - sóhajtott. - Jacob megsérült.

 Bella arcából kifutott a vér. Olyat szemmel nézett rám, mint aki mindjárt főbe lövi magát.
 - Meg... Megsérült? - dadogott. - Azonnal... Azonnal ott kell lennem.
 Azzal egy ügyes mozdulattal kicsusszant Sam mellett az ajtóban. Ő meg sem próbálta megakadályozni. Fáradtan pillantott rám. Odamentem hozzá.
 - Menjünk.

 Bella

 Jake megsérült... Jake megsérült... Jake megsérült!

 Szaladtam is a házukhoz, és nem érdekelt, hogy tök sötét volt. Jacobot akartam. Látnom kellett. Annyira... féltettem... Aggódtam érte... Egy kapocs fűzött hozzá, és mikor neki fájt valami, az nekem is. Tudtam, hogy nem pusztán barátság van köztünk... Számomra Jacob több, mint egy barát. Sokkal, de sokkal több... Magamban is furcsa volt kimondani, de így volt. Akárhogy is el akartam magamban nyomni az érzést, nem ment. De már nem is akarom.

 Kifulladva értem a házukhoz. Ott volt Embry és Quil a suliból. Seth és Leah is, de volt, akiket nem ismertem. A fiúkon csak egy szál rövidre nyírt farmer gatya. Leah együttérzőn pillantott.

 - Hol van? - léptem eléjük. Embry összenézett Paul Ryan-nel a suliból - nem is értem, ő minek van itt -, majd vissza rám. Abban a pillanatban meghallottam egy vér fagyasztó ordítást. A világ legfájdalmasabb fájdalmas ordítását. A hangok a házból, az emeletről jöttek. Eleredtek a könnyeim. Miért pont Jacob? Összeszorult a gyomrom.

 - Látni akarom! - mondtam, elindultam, de Embry megállított.
 Újabb ordítás - újabb gyomorszájba rúgás, de jó erősen. Már rendesen sírtam.

 - Engedj el! - zokogtam, majd felmondtam a szolgálatot, és Embry vállára borult a fejem, ott zokogtam. Támaszképpen átölelt, de nem éreztem jobban magam. Meghallottam mögülem a lépések zaját. Nem fordultam hátra, tudtam, hogy Emily és Sam azok.

 - Bella - tette a vállamra a kezem Sam. - Rendbe fog jönni, ne aggódj!
 Feldühödtem, s mégiscsak megfordultam.
 - Ne aggódjak? Hogy ne aggódjak?! Jacob megsérült. És.. És... - hirtelen szembesültem azzal, hogy minden álom és kimondott vagy kimondatlan szó összefüggött. A forró testük, a farkasok az erdőben, a szemük, az álom... Minden egybevág. Minden... A régi monda az őseinkről, amit Charlie mesélt nekem még kiskoromban... Charlie. Hol van most. Ő jól van?
 Charlie... Az álmaim... A quileute indiánok ősei a farkasok voltak... Úristen.
 A lábamból elszállt az erő, és el kellett kapni, nehogy elessek. Ez volt az a titok, amit senki nem mondott el nekem... Jacob...
 - Vérfarkas... - suttogtam magam elé meredve. Az egész annyira hihetetlen volt. Hiszen misztikus lények nem léteznek. Szóval La Push ilyen teremtményeknek ad otthont... Az farkasom...
 Köpni - nyelni nem tudtam. Lehetséges, hogy mikor az első találkozásunkkor azért jutott eszembe Jacob, mert... mert...  Ő volt az?
 Nem. Az nem létezik. Nem lehet... Ugye?  Kell lennie más megoldásnak. Muszáj!

 - Bella? - a hang mögülem jött. Észre sem vettem, hogy többen lettünk. Kijöttek a házból... Ezek szerint...

 - Be kell mennem - nyögtem Sam szemébe nézve, s látta rajtam az elszántságot. Tudta, hogy rájöttem az igazságra. És nem szólt semmit. Mikor mehetek már Jacobhoz?!
 Elálltak az útból. Lassú, remegő léptekkel megindultam befelé. Lenyomtam a kilincset, és beléptem az ismerős házba.

 Kellemes pézsma illat lengte körül. De nem tudtam most vele törődni, mivelhogy egy fontos személy számomra éppen most lehet, hogy ájultan fekszik az ágyában... Tulajdonképpen, mi történt?

 Halkan fellépkedtem a lépcsőn, könnyáztatta arccal, s mikor elértem Jake szobájáig, vártam pár percet, mielőtt benyitok.
 Az ágyon feküdt, jobb karja és mellkasa vastag kötéssel bekötve. Izzadság cseppek gyöngyöztek a homlokán. Lehet, hogy félájult volt. Odasiettem az ágya mellé, letérdeltem, és megfogtam ép kezét, de úgy, hogy ne tegyek kárt még jobban a testrészeiben.
 - Hát, mit ne mondjak, pocsékul festesz - szipogtam neki. Alig láthatóan megrebbent az egyik szempillája, majd pár pillanat múlva kinyílt a szeme.

Egy boldogság-vulkán robbanása járta át a testem, meleg lávával betöltve a sejtjeimet. Jól van. Most csak ez számított.

 Aztán... Az arca elgyötört lett, s egy pillanat alatt megfagyasztotta a testem.

 - Bella - próbált mosolyogni, de a fájdalom egy apró villanása a szemében elárulta, hogy nehezére esik.

 - Sss - suttogtam. - Nem kell beszélned. - simítottam végig az arcán. A tenyeremet ott pihentettem rajta, és ő lehunyta a szemét.

 - Annyira sajnálom. - suttogta.
 Ó, hogy az a... ! Még ő kér bocsánatot, a semmiért! Hiszen ő nem csinált semmi rosszat! Sőt, megmentette Charlie-ékat!

 - Ne beszélj butaságokat. Pihenj! - cirógattam meg az arcát. Halványan elmosolyodott. De csak egy pillanatra. - Majd holnap mindent megbeszélünk.

 Biccentett egy aprót, majd elaludt. Csak néztem. Olyan nyugodt volt álmában, nem úgy, mint mikor ébren volt. A kezem még mindig az arcán tartottam, élveztem, amint a forróságtól felmelegszik. Annyira mást volt most hogy tudtam, mi is ő valójában. Vérfarkas... még ízlelgettem a szót. Hihetetlen...

 Úgy terveztem, hogy itt maradok egész éjszaka, de sajnos nem akartam azzal zavarni az álmát, hogy ott mocorgok mellette. Így hát lassan egy puszit nyomtam az arcára, és a kelleténél tovább tartottam a szám puha bőrén. Remélem nem csak tetteti az alvást... Halkan felkeltem, vetettem rá egy utolsó pillantást, és kimentem a szobából.

 Egyenesen Sambe ütköztem. Nem volt mérges, és ideges sem. Tökéletesen nyugodt volt. Ennek ellenére szégyelltem magam a kitörésem miatt.
 - Gondolom, már mindent tudsz - kérdezte csöndesen, de mégis éreztem, hogy mosoly bujkál a hangjában.
 - Azért nem mindent. Csak... Csak rájöttem.. Egy részére. - Ami korántsem elég nekem. - Ki támadta meg Jacobot? - Aztán helyesbítettem. - Ki támadta meg Charlie-ékat?
 Sóhajtott, majd elmosolyodott.
 - Most már fölösleges titkolni előled. Jake totálisan beléd habarodott.

 Ez korántsem az volt, amire én választ vártam, hanem valami sokkal erőteljesebb, gyönyörűbb. Elpirultam, és félrenéztem. Nehéz volt elhinni, hogy Jacob Black pont egy ilyen félkegyelműbe szeressen bele, aki megkeserítette fél életét. Vagyis belém.

 - Szóval? - próbáltam terelni a témát.
 - Ő úgyis elmagyaráz neked mindent. Holnap reggelre meggyógyul.
 - Mi történt vele? - vágtam közbe, és most könyörgően pillantottam rá.
 Habozott.
 - Összetörték néhány... sok bordáját.
 Összeszorult a szívem, mint ahogy az ujjaim is.
 - Ki volt az? - sziszegtem. Nem felelt, csak nézett, és szinte hallottam, ahogyan kattognak a fejében a kerekek : Elmondjam neki? Vagy ne? Nehéz.
 - Időben megtudod.
 Ennyi. Vége a beszélgetésnek. Mondhatni, jó sokat tudtam meg. Bólintottam, majd elgémberedett végtagokkal lesétáltam a lépcsőn, a nappaliba. Leah, Seth, Emily és Embry voltak ott. Leültem a kanapéra, hátradőltem és behunytam a szemem.
 - Miért nem mondtátok el? - kérdeztem. Hallottam, amint valaki súlya alatt behüpped a kanapé, és pár pillanat után meghallottam a hang gazdáját.
 - Nem volt szabad, Bella. Meg kell értened. - mondta Leah. Fáradt voltam, és az igazságra éhes.
 - Meg tudom valaha a teljes történetet? -  sóhajtottam, inkább magamnak, de Embry kuncogott.
 - Jake mindent el fog mondani. Mit ér neki egy Alfa parancsa... - elkomolyodott, és szinte láttam, amint Leah megsemmisítő pillantást küld felé. Hát ennyi. Mára bele kell nyugodom ezekbe az apró részletekbe. Eszembe jutott egy régebbi házi, amit be kellett volna fejeznem Jacobbal, de olyan volt, mintha évekkel ezelőtt adtá volna ki. De még csak neki sem kezdtünk. Lesz még rá időnk... Temérdek időnk.

 Beleborzongtam a gondolatba, hogy mit érzek, mikor Jacob a szemembe néz, megérint, vagy egyáltalán beszél hozzám. Minden olyan más... Furcsa, lehetetlen dolog. Furcsa, hogy pillangók repdesnek a gyomromban Jake közelében. És lehetetlen, ami Jake maga...

 Vérfarkas.. Jacob az én farkasom. Valóságos ez, vagy csak beképzelem magamnak? Mindent tisztáznunk kell holnap... Izgalom fogott el, mikor arról ábrándoztam, hogy Jacob és én együtt sétálunk, és elmondja az igazat...
 Miért is nem jöttem rá előbb erre az egészre? Hogy lehettem ennyire vak?
 Az agyam zakatolt, és bizonyára nagyon fáradt lehettem, mert a kanapén nyomott el az álom.

 Jacob, reggel

 Álmodtam. Vagy ébren voltam. Alvás és ébrenlét között lebegtem. Furcsa volt. Minden. Emlék képek kezdtek beszivárogni az agyamba. Tudtam, hogy a vámpír támadás valódi volt. De nem értettem, Bella hogy kerül bele az álom világomba...

 Mert az álmaimban Bella a szobámban járt, és aggódott értem. A kezemet fogta. Mintha még érezném hűvös kezét az ujjaim köré fonódni. De az nem lehet.

 Tudja. Tudnia kell, különben... El sem tudtam képzelni, hogy még ezek  után is barátkozni akar velem. Rá kellett jönnie, hogy én voltam az a farkas, akit ennyire szeretett. Most biztos ki nem állhat. Gyűlöl. Csak ez az egyetlen lehetőség. De miért? Miért pont én? Miért nem élhetek normális életet, hogy talán... talán Bella... és én...

 Jacob, most állítsd le magad. Biztosan megutált, és undorodik tőled. Messze elkerül. Lenéz. Nem beszél többet veled. Így van. Érzem.

 De talán van egy kis remény arra, hogy nem utál... Ugye?

 - Ébredezik - hallottam meg egy hangot közvetlen mellettem. Sam volt az. Hirtelen elárasztotta a szobát a fény, és én össze szorítottam a szemem. Nem akartam még rendesen felébredni, de valahol egy másik ismerős hang nevetni kezdett.

 - Paul... - nyögtem, és résnyire nyitottam a szemem. A nap besütött az ablakon, fénye megtöltötte a szobát. Lenéztem a mellkasomra. Leszedték a kötést. Óvatlanul egy mélyet sóhajtottam, és vártam a belém nyilalló fájdalmat, de az elmaradt. Összeforrtak a csontjaim.

 - Hurrá, a hős végre meggyógyult - vihorászott Paul. Sam leintette.

 - Jobban vagy? - kérdezte tőlem.
 Bólintottam.

 - Bella... - kezdtem, de nem tudtam folytatni. Sam bizonyára sejtette, mit akarok.

 - Egész éjjel itt volt, elaludt a kanapén. Billy erősködött, hogy majd alszik ő kint, de Bella felébredt a veszekedésre, és megtiltotta nekünk, hogy egy ujjal is hozzáérjünk. Ez volt úgy hajnali fél egy körül. Jó sokat aludtál, mert már elmúlt tizenkettő is. - nevetett Sam.

 Vágtam egy grimaszt. Majd feljutott az agyamig, mit is mondott.

 - Bella a kanapén aludt?! - horkantam fel.

 - Örülök, hogy bekapcsolódsz a beszélgetésbe, tesó. - csóválta a fejét Paul. Újból sóhajtottam.

 - Tudja? - néztem rájuk. Értették, mire akarok kilyukadni.
 - Azt mondtuk a kicsi Swan lánynak, hogy majd te elmondasz neki mindent. De ja, nagyjából rájött.

 Csönd, majd motoszkálást, egy kis beszédet hallottunk a földszintről.

 - Jól hallom, hogy Bellus ide tart? Mert akkor jobb, ha lépünk, nehogy bezavarjunk valamibe. - lökdöste meg Paul Sam-et.
 Kopogtak az ajtón. Hirtelen óriásit dobbant a szívem.

 - Szabad.

 Kinyílt az ajtó. Bella lépett be, belökve maga után az ajtót. Odasietett hozzám, magához ölelt, és pillanatokkal később már éreztem, amint forró, sós könnyei áztatják a vállamat. Hihetetlen, hogy mit vált ki belőlem, amikor megérint.

 - Annyira aggódtam, Jake! - sírt. - Ígérd meg, hogy ezt nem csinálod többet!

 Csak feküdtem ott totálisan ledöbbenve. Most akkor... Nem értek semmit! Bellának undorodnia kellene tőlem! Félnie! Mi folyik itt?
 Megérintette az arcom - részletezzem, mit éreztem abban a pillanatban? Feltűnt neki, hogy nem mondok semmit.

 - Már jól vagyok. - motyogtam. Felé fordultam, és félénken a szemébe néztem. Döbbenet sugárzott belőle, mint az enyémből, és boldogság. Na nee. Azért, mert jól vagyok?! Nem hiszem el. Még mindig folytak a könnyei, de már nem annyira.

 - Azt hiszem, beszélnünk kellene. - motyogta, és elfordult.

 Gondoltam. Túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Most jön majd, mikor kiböki, többé már nem lehetünk barátok... Fészkelődni kezdtem, és igyekeztem nem kimutatni, mennyire féltem attól, ami most következik majd. Egy vámpír támadás? Az semmi. De hogy elveszítsem Bellát... Az maga lenne a földi pokol. Felültem, lehúztam magamról a takaróm, és felkeltem. Igyekeztem nem észrevenni, hogy Bella elpirult. Végül is, már látott boxeralsóban, nem? Odamentem a szekrényemhez, és keresgéltem benne. Felkaptam egy fekete rövidujjú fölsőt, megy egy farmer nadrágot. Visszafordultam Bellához, és incselkedve konstatáltam, hogy engem nézett. Elkapta a tekintetét, de nem időben.

 Felkelt, odasétált mellém. A fejemmel intettem, és kimentem a szobából. Követett. Lementünk a lépcsőn. Billy nem volt itthon. Charlie-nál volt. Nem tudom, mi volt olyan sietős neki, de mindegy. Felkaptam a cipőmet, megvártam, míg Bella is felveszi az övét, és kinyitottam a bejárati ajtót.                               

 Elintéztük a vámpírokat, de nem ártott az elővigyázatosság, ezért csak a közeli parkba sétáltunk. Nem szólt egy szót sem. A földet bámulta, míg mentünk. Mikor megérkeztünk a parkba, csodás látvány tárult elénk. A fű zöld volt, tele virágokkal, fa padokkal, és a Nap gyönyörű sugaraitól fénylettek a növények. Mi egyedül voltunk itt. Megálltunk.

 - Hát ez... - hebegett Bella. Az arcát figyeltem. Vártam a reakcióit. Megrázta a fejét. - Elfogod mondani? - nézett a szemembe.

 - Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. - vonakodtam, de közben végig őt néztem. Nem értettem, hogy lehet valaki ennyire szép. Sóhajtott.

 - Tudom, mi vagy.

 Nyeltem egyet. Ha tudja, miért van még itt velem? Senki nem mondott többet.

 - Akkor... Miért vagy még itt velem? - kérdeztem meg a nyilvánvalót. Zakatolt az agya, kereste a választ. Elnézett mellettem, majd lesütötte a szemeit.

 - Nem tudom. - motyogta. Késztetést éreztem, hogy megöleljem. Felnézett rám. Hirtelen ömleni kezdtek belőle a szavak.

 - Minden olyan más. Minden... Furcsa. Nem tudom, mit érzek. Annyira más minden, mikor veled vagyok... És ezt nem értem. Rájöttem, hogy mi vagy, és te azt kérdezed, miért vagyok itt veled. Jake - őrjítően elviselhetetlen volt, mikor a szája az én nevemet formálta. - Mikor veled vagyok, úgy érzem, hogy... minden tökéletes. És nem tudom felfogni, miért akarok folyton a közeledben lenni. Mikor egyik este magadhoz húztál, és úgy aludtunk el, az... - belepirult a mondandójába. - ... az csodás volt. Megváltozott minden. - kocogtatta meg a homlokát, majd szomorkásan felnevetett. - Azt hiszem... Jacob, azt hiszem, szerelmes vagyok!

 Tátott szájjal bámultam rá. A világ leggyönyörűbb lány most vallotta be, hogy szeret. Szeret! Bella engem szeret! Szeret! Engem!

 Ez a kijelentése olyan volt, mint derült égből villám csapás. Nem erre számítottam, az biztos. De mi van, ha ez a Kész átverés? Mikor már beleélem magam, megszólal, hogy : Hé! Te elhitted? Mekkora egy balfék vagy! Hogy én meg te? Na ne nevettess!

 Aztán, mielőtt feleszmélhettem volna, egy kicsit közelebb jött.

 - Bella. - a nevét olyan gyengéden ejtettem ki, mint egy földre hulló tollpihe. Nem vagyok jó az ilyenben, de tudtam, hogy ez a pillanat most fontos. Nem akarok túl nyálas lenni... -  Azt hittem, utálni fogsz. Undorodni. Félni tőlem. Nem értem, miért nem ezt teszed. Bella - most ki kell mondanom. Rádöbbentem, mennyire is boldog vagyok Bellával. - Nem tudom tovább magamban tartani.

 Felnézett rám, döbbenten, furcsa pillantással. Mielőtt közbe avatkozhatott volna, elé léptem, s az álla alá helyeztem az ujjam. Felemeltem a fejét, közelebb húztam magamhoz, s hallottam, ahogy hangosan dübörög a szíve. Mintha ki akarna ugrani a helyéről. Az enyém megtette - kiugrott, körberepülte az egész parkot, majd visszaszállt a helyére. Lehajoltam hozzá, sóhajtottam, majd megérintettem puha, telt ajkait az enyémmel.

 Mint mikor meghalsz, és a szerelmed által újjászületsz. Elképesztő volt. Sokkal jobb, mint ahogy elképzeltem. Gyöngéden játszott az ajkam az övével, de mikor kezeit a nyakamra csúsztatta, és hideg ujjai a hajamba túrtak, úgy éreztem, mindjárt végem.

 Nyelvem utat tört a szájába, hogy vad táncot járjon Belláéval. Hevesen csókolt, kezem a derekára tévedt, és amennyire lehetett, közelebb húztam magamhoz. Mióta várok én erre! Nem tudom. Minden épeszű gondolatom elszállt, mikor olyan közel préselődött hozzám, hogy hasunk teljesen összeért. Egyik keze végigsimított az arcomon. Belebizsergett mindenem. Idővel a csók lassulni kezdett, nyelveink abbahagyták a keringőzést. Ajkaink elváltak, és észre sem vettem, hogy behunytam a szemem. Fantasztikus érzés volt. Leírhatatlan. Bella és én. Már a gondolattól megremegett a gyomrom. Ő csendesen zihálva a mellkasomra hajtotta a fejét, s én magamhoz öleltem. Tökéletes volt minden.

 - Szeretlek. - mondtam ki, arcom a hajába fúrva. Felemelte a fejét, s megajándékozott a világ leggyönyörűbb mosolyával. A szeme boldogan csillogott. Képtelenül boldogan. Még mindig nehéz volt elhinni, hogy azért, mert kimondtam.

 - Annyira szeretlek! - mondta, és újra a karjaimba bújt, hallgatva a szívverésemet.