6. fejezet

 Hali. :) A mostani feji nagyon hosszú lett ( szerintem ). Remélem, tetszeni fog, és megdobtok pár komival. :P 

Jacob Black szemszöge


Éjszaka van. Csak feküdtem a fűben, véresen, összetört sípcsonttal, lüktetett a fejem a fájdalomtól, és mindezek ellenére olyan mérhetetlenül dühös voltam, hogy képes lettem volna lerombolni a fél erdőt.
 Nem hiszem el, hogy földre küldött!
 És hagytam elmenekülni! 
 A rohadt életbe!
 Jacob! Hol vagy? Minden oké? Furcsa szagot érzek felőled ...
 Mikor a hang gazdája, Embry odadöcögött mellém, felnyüszített.
 Istenem, Jake! Tudtam, hogy valami nincs rendben erre! A sápadtarcú volt?
 Csak nyögtem egyet, majd nagy nehezen válaszoltam. Ja, igen. Gondolatban. Különös képesség, a falkában mindenki hallja egymás gondolatát, ha nem emberi alakban vagyunk. 
 Mert ugye nem teljesen vagyunk emberek. 
 A legenda úgy tartja, hogy a Quileute indiánok ősei természetfeletti átalakuláshoz kötik a törzsük létét. Úgy tartják, hogy farkasokká voltak képesek átalakulni. 
 Hát, mondhatjuk úgy is, hogy a legenda igaz.
 Különben, hogy a francba lettem volna képes megtámadni egy vérszopót?!
 Sokkal nagyobbak, erősebbek vagyunk az átlag embereknél. 
 A szaglásunk, látásunk, hallásunk is kifinomultabb, mint bárki másé.
 Kivéve az undorító sápadtarcúakat.
 Azok a nyomorult ...
 Igen. Ha csak még egyszer a kezeim közé kaparinthatnám, én esküszöm meg...
 Jake, hányszor mondjam még neked, hogy ne kezdj magánakciókba?
 Hallottam, amint a falkavezérünk, Sam is odaér a kis tisztásra, ahol feküdtem. Sorban jöttek mögötte a többiek. Na ja, mire ideér az erősítés, már el is tűnt a veszély! A sípcsontom hangos roppanással forrt össze. Felugattam.
 Ne haragudj. Akarod, hogy segítsünk? gondolta Sam, bár ő is tudta, hogy már összeforrt a törött csontom, és a sebeim is összezárultak.
 Kösz, boldogulok egyedül is.
 Felugrottam, leráztam a bundámról a leveleket, és a homokot. Farkas alakban voltam.
 Azthiszem, körülnézek a környéken. gondoltam.
 Nem mész te sehova! Ugyanis meg kell tőled kérdeznem, hol voltál te egész nap? Kerestünk, kiabáltunk a fejedbe, de valamiért egyáltalán nem éreztünk téged. Válaszolj!
 Összeroskadtam az Alfa parancsának súlyától. Megmutattam neki pár képet a napomból.
 Nem tűröm a szabály szegést a falkámban, Jacob. Megtiltom, hogy azt az időt, amit a város védelmezésével kéne töltened, másra pocsékold! Megértetted?
 Sam kiabált a fejemben, s csak úgy visszhangzott mindenki gondolataiban a szavainak emléke.
 Nyöszörögve bólintottam, majd mikor alább hagyott a roskadozó érzés, fáradtan estem a földre. Sam elment a fejem mellett. A többiek fejcsóválva néztek, majd eltűntek ők is a fák sűrűjében. Csak Embry maradt.
Öreg, nem kéne ellenszegülnöd Samnek. Tudod milyen!
 Morogva felálltam, majd elindultam hazafelé.
 Most meg hova mész? ért utol Embry.
 Haza.
 Haza?
 Igen! Megéheztem, és amúgy is fáradt vagyok.
 Legyél már egy kicsit szívósabb, Jacob!
 Hagyj békén! Utoljára délután ettem, akkor is csak egy falat pizzát, mert Bella Swan félbe szakított, és hablatyolt nekem valamit valami hülye projektről bioszra.
 Embry röhögött.
 Tudom! És tudod, ki lett az én párom? Carol Montez! Komolyan, miért lányokkal osztott be az öreg Boszorkány? 
 Nem tudom. De én Bella Swant kaptam!
 Bella jófej. 
 Na persze. Téged imád. Engem utál. Tudod, milyen ha egy nőnemű lény haragszik? Maga a pokol! Ma fejbevágott a könyvével!
 Hajrá Bells!
 Kösz szépen. Gondoltam, legalább te mellettem állsz majd.
 Lehet, hogy túl feltűnően bámultad a melleit? vihogott.
 Nem tudtam megállni, hogy ne vicsorogjak. Lassan döcögtünk tovább.
 Most komolyan! Te milyen állatot kaptál? kérdeztem végül.
 Ööö ... barnamedve. Fotót akar egy barnamedvéről!
 Nevettem, de inkább volt ugatás, mint nevetés.
 És te?
 Levetítettem neki egy képet egy csúnya, ragyás békáról.
 Béka! röhögött.
 Futás közben meglöktem a vállát. Feltűnt a házunk. Átlényegültem emberré, majd mire visszanéztem, Embry már sehol sem volt. 


 Bella szemszöge


Béka.
 Ronda.
 Ragyás. 
 Béka.
 Jacob.
 Black.
Projekt.
Farkasok.
 Tó.
Tisztás.
 Béka.
 Zombi vagyok. Most a gondolkodásom is elég ... zombis. Olyan, mintha másnapos lennék. És még mindig nem tudom, hogy kerültem haza. Mikor reggel megkérdeztem Charliet, csak ennyit mondott.
" Bella! Hiszen hagytál itthon egy cetlit, hogy csak később érsz haza, mert Carolnál leszel. Nem emlékszel?"
 Most komolyan! Itthon sem voltam! Persze, Charlie erről nem tudott. És mért mennék Carolhoz? Nem vagyunk olyan nagyon jó barátok. 
 Túl nyomott a hangulatom ahhoz, hogy normálisan gondolkodjak.
 És fáradt vagyok, hiába aludtam végig az éjszakát. 
 De ennek az egésznek nincs semmi értelme.
 Ki hozott haza? 
 1) Embry
 2) Charlie
 3) a farkasom
 Nos, az első kettőre meg is van a válaszom : nem is tudtak róla. És egyáltalán, miért járkálna éjnek éjén Embry egy elhagyatott tisztáson?
 Fogalmam sincs, talán mert tényleg nem igaz.
 És a farkas? Neeeem. Biztos nem. Honnan tudhatná, hogy hol lakom? Ez az egész annyira abszurd.
 Egy ember gondolkodású farkas.
 Egy rejtély.
 Egy zombi, aki most éppen az ebédlő asztalnál ül, és azon gondolkodik, miért ilyen szar az élet, pedig tegnap még arra gondoltam, hogy milyen szép is.
 Hát nem. Unalmas.
 Muris, hogy igazából az első gondolatom reggel, mikor fölkeltem az volt, hogy Jacob Black- nek barna szemei vannak.
 De most komolyan, Bella. Ennyire leállt volna az agyműködésed? Ilyen nyomi tényleg nem lehetsz.
 Rádőltem az asztallapra. 
 - Bella! - lökdösött meg apám.
 - Nhemár. - nyögtem a karomra. Elhúzódtam Charlietól, mint egy kislány.
 - Kislányom, iskolába kell menned. Rosszul vagy? - kezdte apai aggodalmaskodását.
 - Nem. Csak. Nyúzott. - mondtam sóhajtozva.
 - Akkor jó. Menj, mert elkésel a suliból.
 Hát, ennyit az apai megértésről. Nyögdécselve felkeltem az asztaltól, és felhúztam a lábamra a cipőmet. Mivel ősz közepe volt, elég hűvösek voltak a reggelek, de délutánra mindig egy kicsit melegebb lett. 
 Felvettem a pulcsimat, a hátamra a táskámat, és már épp mentem volna ki az ajtón, mikor apa megkérdezte.
 - Biztos jól vagy, Bells? Elvihetlek, ha akarod.
Ez kedves.
 - Nem, kösz apa. Nincs olyan messze a suli. Szia.
 Így hát elindultam. Egyre csak azon járattam az agyam, hogy hogy kerültem haza. De már nagyon elegem van az egészből. Mármint, hogy folyton csak erre tudok gondolni. Bár ez egyáltalán nem hanyagolandó téma, de akkor is. 
 De tényleg, mi van akkor, ha a farkas volt? 
 Adok rá 5% esélyt. Hiszen ő mégis csak állat. És nem tudta, hol lakunk. Bár kifigyelhette.
 Jézusom, mi van akkor, ha miatta érzem mindig azt, hogy valaki figyel?!
 Na jó, Bella Swan. Itt a vége. Ne törd folyton azt az aprócska fejedet azon, hogy egy farkas megleshetett- e, mikor fürödtél.
 Automatikusan mentem, nem is gondolkodtam, csak mentem, mint egy robot. Feltűnt az utca végében az iskola kovácsolt vas kapuja.
 Eljátszottam a gondolattal, hogy egy farkas szerethet- e úgy, mint egy ember.
 Mármint, lehet- e szerelmes. Tudtam, hogy nem, és ez egy csöppet elszomorított.
 Nekimentem valakinek. 
 Hátratántorodtam, és elvesztettem a talajt a lábaim alól. A fenekemre estem.
 - Jaj! - nyögtem fel. Mikor felnéztem, ki volt az a szerencsés, aki fellökött, eltátottam a szám.
 Döntse már el, mit akar! Ha van felmentése, minek jön suliba?
 - Kérlek! Bármit, csak ne kelljen azt a rusnya pofádat bámulnom. - néztem Jacob Blackre. Az csak vigyorgott.  Be kell, hogy valljam, Jacob nagyon jó pasi. Kinézetre. De ha az ember igazán ismeri, tudja, mekkora egy bunkó. Figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet, és a kezét nyújtotta.
 - Gratulálok! Szépen feltakarítottad a földet. - mondta, mikor elfogadtam a segítségét, de azon nyomban felszisszentem. Mi ez, valami tűzforró vasat tart a kezében? Elrántottam a sajátomat, és furcsán néztem Jacobra, míg leporoltam a nadrágomat.
 - Jesszusom! Te komolyan beteg vagy. Menj haza, mielőtt még megfertőzöl mindenkit! - mondtam egy kis éllel a hangomban.
 - Aggódik a kicsike - vigyorodott el perverzül. Viszketett a tenyerem. Meg akartam ütni. De ekkor megszólalt az iskola csengője, és kénytelen- kelletlen besétáltam a kapun. Jacob Black mellettem jött, ezért próbáltam minél messzebb kerülni tőle, de sajnos, pechemre elkapott a diák áradat, ezért egyre csak neki lökdösnek Jacob mellkasának. Szuper! Miért kell neki ilyen forrónak lennie?!
 Mikor végre beértem a fizika terembe, odaszaladtam a helyemre, majd lehuppantam a helyemre a középső sor utolsó padjába. Jacob követett, és leült az előttem lévő padba. Mikor keresni kezdtem a felszerelésem a táskámban, a homlokomat ráncoltam. De most komolyan, csak én vagyok ilyen béna, hogy otthon hagyom a füzetemet??!


 El sem hiszem, hogy túléltem a harmadik órát is. És Jacob Black nem szólt hozzám! Köszönöm! Köszönöm! Ebéd szünetben is zombinak érzem magam. Mi van velem?


 Oké. Most ott tartok, hogy mindjárt elhányom magam tesi óra közepén, ugyanis olyan hányingerem van, hogy mindjárt összeesek.
 És a tanár! Kikészít. Komolyan mondom, hogy ez megőrült. Embryvel kerültem egy csapatba, mivel kézilabdáznunk kellett, de megint csak levegőnek néz. Ennyire büdös lennék?
 Mikor nem figyelt senki, lopva megszagoltam a hajam. Finom kókuszos illata volt a kedvenc samponomtól. Akkor nem a szagom.
 De mi? Miért ilyen hideg? Ja, nem az. Forró, mint egy fűtőtest. De belül. Olyan ellenséges.
 - Hé, Bella! Labda! - kiáltott hirtelen valaki, kirázva töprengésemből. Megszeppenve találtam szembe magam egy felém tartó labdával. Még ez is?! Nem elég mára a mérhetetlen hányingerem??
 Hát nem, ennek a labdának most el kellett találnia.
 Felkiáltottam, hiszen olyan erővel csapódott nekem a labda, hogy azt hittem, szétszakad a fejem.
 - Bella!
 - Rosszul vagyok - nyögtem éppen annak, aki mellettem állt. Embry volt.
 - Nagyon fáj? - aggodalmaskodott, míg a fejemet vizsgálta.
 Le kellett nyelnem a gyomorsavam.
 - Csak ... Hagy menjek haza. Kérlek! Biztosan jobban leszek. Csak ... Hagy menjek haza.
 Aggódó tekintettel figyelt, míg latolgatta a lehetőségeket, és mielőtt válaszolt, odakísért a tesi tanárhoz.
 - Elnézést, tanár úr! Bella rosszul van, és az előbb eltalálta egy labda. Írna neki igazolást mára, és hazamehetne? Nézze milyen sápadt ...
 Embry szépen elintézte nekem a kimenőmet. Elkísért az öltözőig, és megvárta, míg felöltözök.
 - Embry ... - kezdtem egy sóhaj után, mikor kiléptem az öltözőből. A mindig telt udvar most kihalt volt.
 - Mondd, Bella. - vette ki a kezemből a táskámat. Ellenkezni próbáltam, de annyi erőm sem volt, hogy segítség nélkül menjek.
 - Miért ... Miért nem állsz szóba velem? - csuklott el a hangom, de hogy a hányingertől, vagy az elfojtott sírástól, magam sem tudtam.
 - De hiszen most is szóba állok veled. - mosolygott, de csak a szája. A szeme nem.
 - Nem úgy értettem - korholtam erőtlenül, miközben elindultunk a kovácsolt vas kapuhoz. 
 - Hanem ... Kerülsz. Mi bajod van? Valami rosszat tettem?
 - Dehogy, Bella. Csak ... Ezt nem szabad elmondanom. Érted?? Ezt ... nem szabad elmondanom. - ismételte. Egy pillanatra még nálam is gyöngébbnek tűnt, mikor a szemébe néztem. De aztán rendezte az arcvonásait, és mosolyt erőltetett rá.
 - Mindegy is. Gyere!
 Mikor elértünk a kapuhoz, valaki a nevemet kiáltotta.
 - Uhh! - fordultam hátra, álltam szembe azzal, aki a legutolsó lett volna a "találkozási listámon" .
 - Mit akarsz? - nézett Embry Jacobra, aki nem is figyelt rá.
 - Ma délután átmegyek segíteni elkészíteni a biosz házit. 5 órakor? - fürkészte az arcomat, majd észrevett valamit a homlokomon. Mikor összeráncoltam azt, egyből megtudtam, mi az, a belém hasító fájdalomtól. Jókora lila folt lehetett ott, ha ennyire bámulta. Nem érdekelt.
 - Jó. Majd ... Majd ... - szédülni kezdtem, és mindkettőjüknek el kellett kapnia, hogy ne essek el.
 - Bella - kiáltották egyszerre. Jaj!
 - Csak rosszul vagyok, ennyi az egész. - mondtam nyugtatásképp. Jó volt arról ábrándozni, hogy hisznek nekem. Négy tűzforró tenyértől nem lettem jobban.
 - Most szépen hazamegyünk! - mondta azonnal Embry, mielőtt Jacobra nézett volna. De úgy ... Mintha emlékeztetné valami fontosra.
 - O-ké. - sikerült úgy kiejtenem, mintha el lenne választva a szó.
 Egyébként, miért van itt Jacob Black, mikor az osztály termében kéne lennie?
 

 Mikor elértünk a házunkig, Embry bekísért az ajtón. Felsegített a lépcsőn, és bekísért a szobámba. Ledőltem az ágyamra. A szemem lehunytam, és mélyeket lélegeztem.
 - Hozok fel vizet. Kell segíteni valamiben? - kérdezte.
 - Nem, köszi. Azt hiszem, csak pihenésre van szükségem. - ismételtem magamat, mire ő leszaladt, és egy perc múlva egy pohár hideg vízzel és egy pár szem gyógyszerrel tért vissza.
 - Ez hányinger csillapító, ez pedig nyugtató, hogy jobban tudj aludni. - adta a kezembe az apró pirulákat. Hatalmas kortyok kíséretében lenyeltem őket a hideg vízzel.
 - Visszamegyek az iskolába. Viszlát, Bella!
 Szavait már csak messziről hallottam, szemem csukva volt, s örömmel vettem észre, hogy az Álom- szigetére tartó járat engem is felvett, és már utaztam is a gyönyörű álmok felé.


 Leestem az ágyról.
 - A francba! - nyögtem fel. Kidörzsöltem a szemeimből az álmosságot, és fölkeltem.
 Ránéztem az órára. Már háromnegyed öt volt.
 - Jacob mindjárt itt lesz - emlékeztettem magam bosszúsan. Miért? Miért pont Ő?
 Felkaptam a tankönyveimet az íróasztalról, és lesétáltam vele a nappaliba. Elővettem a fényképezőmet, hogy tudjunk készíteni a békákról pár képet.
 És hol találok én békákat?
 Rejtély.
 Majd Jacob keres. Én ugyan a közelükbe nem megyek ...
 Telt az idő. Elmúlt öt. Fél hat is. Háromnegyed hat.
 Tudtam, hogyha eddig nem ért ide, már nem is fog. Idegesen dobáltam bele egy táskába a kellékeimet, felhúztam a túrabakancsomat ( amit apa munkahelye melletti boltban vettem ), felvettem egy vastag pulcsit, és kiléptem az ajtón. Naplemente volt.
 Hirtelen eszembe jutott, hogy nem látogattam meg a farkasomat. Bűntudatom volt miatta. De biztos megérti, ha elmondom, mennyire rosszul voltam.
 És most nézz magadra Bella! Békákra vadászol. Hihetetlen!
 Már több mint másfél órája csak járkálok. A parton nem voltak békák, sem a város belseje fele, sem az óriási erdőnk déli részén.
 Most az északi felé tartok, bár kétlem, hogy találni fogok. De ha már Jacob Black így cserben hagyott ...
 Előttem tíz méterrel roppant valaki súlya alatt egy ág. Ledermedtem. Ki járkál erre? Csak nem Jacob?
 A szellő pont az arcomba fújt, majd irányt váltott, és ellenkező irányba suhogott tovább.
 Halk morgás hallatszott a sűrű fák közül.
 Hátrapillantottam a vállam felett, hogy megbizonyosodjak afelől, nincs mögöttem senki.
 Mikor visszanéztem ...
 Egy nő volt. Csodálatos, gesztenyebarna haja hullámos tincsekben hullott a vállára. Szív alakú arca kihangsúlyozta szépségét. Szakadt nadrágjára kosz ragadt. Vérvörös, kivágottt dekoltázsú ujjatlan volt rajta, ami, mielőtt történt vele valami, biztosan gyönyörű lehetett. Fehér bőre már túlontúl fehér volt a La Push- i emberekhez képes.
 Sőt.
 A szeme alatt lila véraláfutások húzódtak, kihangsúlyozva sápadt bőrét. Cipő nem volt rajta. Csupasz lába sáros. Oldalra billentette a fejét, mint a kíváncsi kisgyerekek, és csak akkor vettem észre, amit eddig nem.
 Elakadt a lélegzetem.
 Nem, ilyen nem létezik. Nem létezhet.
 A nő karmazsinvörös írisze engem vizslatott. Beleszagolt a levegőbe.
 - Hmm. Nem tökéletes - kezdte selymes, lágy hangján. -, kissé furcsa illatod van. Nem furcsa, hanem ... - töprengett, mintha csak társalognánk. Hogy érti, hogy ... ? - irritáló.
 - Irritáló? - bukott ki belőlem. Elmosolyodott. Nem törődött kifakadásommal.
 - Hogy hívnak, kislány? - lépett egyet előre. Kislány?
 - Bella. - mondtam óvatosan. Még szélesebb lett a mosolya.
 - Esme vagyok. - termett előttem. - Milyen kár, hogy meg kell öljelek ... Biztos jó barátnők lettünk volna.
 Mi történik? 
 Beleszagolt a nyakamba. Ha nem tudnám hogy nem, biztos azt hinném, hogy az előttem álló nő a saját neméhez vonzódik. Amíg ...
 Fogai megkarcolták a nyakamat.
Nevetett. Először halkan, majd fokozatosan hangosabban.
 - Mit ... Mit akar? - ziháltam. Féltem. Remegtek a térdeim, és hirtelen rájöttem, hogyha nem történik valami természetfeletti csoda, meg fogok halni.
 Most.
 Többé nem látom Charliet.
 Sem Embryt.
 Sohatöbbé senkit.
 Éreztem, amint Esmének egyik keze a nyakamra téved, és körmei belevájnak a bőrömbe. Feljajdultam. Láttam csillogni a fényt a szemében, tetszett neki a szenvedésem.
 Mit fog csinálni? Nagyon fog fájni?
 - Essünk túl rajta - suttogtam, mintha lenne róla halvány fogalmam is, hogy mit fog csinálni.
 - Ne olyan gyorsan, Bella. - kuncogott. - Nyugi. Csak egy picit fog fájni!
 Hogy ettől miért nem lettem boldogabb?!
 Egy pillanatra megdermedt, majd vicsorba torzult az arca. Dühében a keze olyan szorosan szorította a nyakamat, hogy megakadt a levegőm. Körmétől felsebzett bőrömön kiserkent a vér.
 A nő szeme elsötétedett. Fekete volt, mint az éjszaka. Hogy csinálja? Ez volt a legjelentéktelenebb kérdésem egész életem során. Mit számít ez? Hiszen mindjárt meghalok.
 - Miért nem tudnak leszállni rólam? - morogta, s már olyan szorosan fogta a nyakamat, hogy éreztem, amint egy forró vércsepp lefolyik a hátamon. A lábam a föld felett a levegőben lógott.
 Elkékültem. A szívem őrülten dobogott, levegőért áhítozott, amit nem kaphatott meg.
 Fekete foltokat láttam a szemem előtt. A kezem erőtlenül, hiába próbálta lefejteni az apró kezeket, azok kőkeményen fojtogattak. Feladtam a próbálkozást.
 Ennyi.
 Itt van a vég.
 A szívem lelassult, a szemem kidülledt, és éreztem, amint az utolsó reményem is feladom.
 Levegőt!



Hát, ez volna a feji ... Kérlek, írjatok komit, mert tudnom kell, hogy tetszett- e, és hogy várjátok- e a kövit!!!

 puszi : b.