16. fejezet

 Igen, igen, még élek. Itt a nagyon-nagyon várt feji, és remélem, meg lesztek vele majd elégedve, annyi várakozás után... Nos, ha nem fog tetszeni, az ellen nem tudok tenni. :) Nem tudom, nektek mi a hosszú, de szerintem ez az lett. Nos, hagylak is titeket olvasni.

 Ti amo, B.

 Bells

 Reggel Jacob ágyában ébredtem. A fejem kavargott, mintha részeg lettem volna, pedig csak korán keltem.
 Csukott szemmel átfordultam a másik oldalamra, s csak később esett le, hogy Jacob-ba kellett volna ütköznöm.
 A hátamra feküdtem, és széttárt karokkal tapogattam magam mellett a lepedőt. Semmi.
 Felültem, és álmosan kikeltem az ideiglenes fekvőhelyemből. Felvettem egy kék melegítő nadrágot, egy hosszú ujjú, szintén kék pólóval ( a melltartót már említésre sem méltatom, hiszen anélkül már el sem lehet indítani egy lánynak a napot, nem? - a szerk. ).
 Na szóval, mikor elkészültem, kimentem a fürdőbe, és elvégeztem reggeli teendőimet. Utána felfrissülve léptem ki a helyiségből, s indultam lefelé a lépcsőn. Időközben megéreztem valami irdatlanul rossz, égett szagot.
 Beléptem a konyhába, s rögtön megtudtam, honnan jön az émelyítő szag.
 Jake próbált reggelit készíteni. A tűzhely előtt állt, nekem háttal. Nem tehettem róla, muszáj volt kuncognom.
 Mikor meghallott, megfordult.
 - Jó reggelt, herceg nő. - vigyorgott. Odamentem elé, és átkaroltam a derekát. Így tett ő is velem. Egy egyszerű farmer nadrág volt rajta ( kivételesen hosszú ), és egy fekete rövid ujjú póló.
 - Te meg mit művelsz? - nevettem el magam a végén. Jacob háta mögé pillantottam. Egy serpenyőből furcsa gőz szállt fel. Valószínűleg tojás akart lenni.
 - Hát, igazából meg akartalak lepni, szerelmem. - vallotta be. - Csak hát a tervemet nem sikerült megvalósítani.
 - Mert mi lett volna?
 - Fantasztikus reggeli az ágyba, neked meg nekem - vigyorgott.
 - Várj, ezen tudok segíteni - pusziltam meg igyekezetéért. Aztán az elrontott ételre néztem. - Csak azon nem...
 Nevettünk.
 Kidobtam a szemétbe az elrontott kaját, miközben Jake kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőzzön a konyha.
 - Hogy lehet egy rántottát elrontani? - csóváltam a fejem jókedvűen.
 - Nekem még az is sikerült - morogta, de tudtam, hogy csak bűntudata van amiatt, mert a csodálatos reggelinket nem tudta elkészíteni. És így nem tudott meglepni. - Ne segítsek valamiben?
 Nagyon édes volt, ahogy igyekezett.
 - Szerintem téged ki lehetne tiltani a konyhákból. Közveszélyes vagy ránk nézve - fojtottam el újból kitörni készülő nevetésemet.
 - Te pedig rám nézve vagy veszélyes! Teljesen elcsavartad a fejemet. - csapott le hirtelen ajkaimra. Nem volt időm feleszmélni, de pár perc finom csók csata után nagy nehezen eltoltam magamtól.
 - Billy bármikor ránk nyithat - figyelmeztettem levegő után kapkodva.
 - Tudom... - morogta ismét.
 Egy percig hallgattunk, egymást ölelve, majd felsóhajtottam.
 - Gyere, tegyél kenyeret a pirítóba!


Miután elkészültünk a fenségesnek tűnő, meleg tojás rántottával és szalonnával, mindent rápakoltunk egy nagy tálcára. Narancs levet, a pirítósokat, szalvétát, evőeszközöket, és persze a rántottát, amiből persze extra adagot csináltam, Jake és a hatalmas étvágya miatt.
 Ő felkapta a megrakodott tálcát, könnyedén, mintha csak egy könyv lenne, s fellépdelt vele a lépcsőn a szobájába. Követtem.
 Óvatosan letette a tálcát az ágyra, és elhúzta a függönyöket. A tér megtelt fénnyel.
 - Mmm.. - szagoltam bele a levegőbe. Jólesett a finom illat a balul sült reggeli szaga után. Megkordult a gyomrom, s ezen muszáj volt nevetnem.
 Lehuppantunk az ágyra. Közel egymás mellé húzódtunk, Jake az ölünkbe tette a kaját, és falatozni kezdtünk. - Még jó, hogy sokat csináltunk - jegyeztem meg meg. A csönd eddig nem kínos, inkább kellemes volt.
 - Az már egyszer biztos - helyeselt szerelmem.
 Szerelmem.
 Furcsa volt számomra ez a szó. Még szinte ízlelgettem. De persze jó volt kimondani, még ha csak magamban is.
 - Egyébként, hogy kerültem az ágyba? Ha jól emlékszem, a kanapén aludtunk el - révedt el a pillantásom, ahogy a tegnap estére gondoltam.
 - Hajnal tájban felébredtem, és felhoztalak.
 - Hmm.. - lassan kezdett eltűnni az étel a tányérunkról. Mikor mindent megettünk, megittunk, egyszóval elfogyasztottunk, Jake lemanőverezte a földre a tálcát.
 - Mi lenne velünk nélküled? - gondolkodott félhangosan. Vigyorogtam.
 - Nem sok. Talán a mosolyodból elélnétek, és tudnátok fogadni egy szakácsot, aki főzne rátok.
 - Nem akarok szakácsot. Ha gazdagok is lennénk, csak téged fogadnálak fel, mert a te főztjeid a legjobbak.
 Ha bóknak is szánta biztos komolyan gondolhatta, kihallottam a hangjából.
 - Köszönöm - bújtam hozzá. Átölelt, fejemet a mellkasára döntöttem. Hallgattam szívének gyors, ütemes, és számomra megnyugtató hangjait.
 - Bármikor - felelte, azzal belepuszilt a hajamba.
 Valószínűleg így maradtunk volna egész délután - egész nap, egész héten és hónapban -, ha nem csorren meg a lenti vezetékes telefon.
 - Ne már! - nyafogtam Jake forró karjaiban. Összeszorítottam a szemem.
 A telefon kitartóan csöngött - csing-csing, csin-csing - de nem akaródzott nekünk felkelni. Jacob aztán megmozdult, de megelőztem.
 - Hagyd, majd én - sóhajtottam bosszúsan, s kikászálódtam az ágyból. Lesiettem, s felvettem azt az idióta készüléket.
 - Halló, Black lakás - próbáltam nyugodt hangot megütni. Nem volt válasz. - Halló! - szóltam ingerültebben.
 - Bella?
 Carol volt. Megismertem vékonyka, éles hangjáról. Összetéveszthetetlen.
 - Szia Carol! - köszöntem kedvesebben.
 - Ööö, izé... Jacobot kerestem, de.. Mindegy...
 Szünet.
 - Caro, van valami baj?
 Szünet, megint.
 - Mit keresel te Jacob Black-éknél? - a hangja mintha... féltékeny lett volna. Először nem esett le, miért.
 - Hát itt töltöm az őszi szünetet - csúszott ki a számon meggondolatlanul. Aztán a fejemre csaptam. Te hülye! Hülye hülye idióta! Carolina bele van zúgva az én szerelmembe. Francba!
 - Az őszi szünetet?
 - Persze, mondtam... nem? - vékonyodott el a hangom. Még jó, hogy nem mondtam el neki. Totálisan kiment a fejemből. Persze, hiszen önző módon minden gondolatom Jacobon és körülöttem forgott...
 - Nem - jött a tömör, rövid válasz, majd ismét nem szólalt meg egyikünk sem.
 - Carol, mit akartál mondani ? Átadhatom neki - próbáltam menteni  a menthetőt.
 - Kösz, ráér a szünet után is. Szia - azzal a vonal megszakadt.
 - Szia - mondtam a süket telefonnak.

Jakey


 Bella visszamászott mellém. Magamhoz öleltem, és úgy pihentünk tovább.
 - Carol volt.
 - Tudom - feleltem. Hallottam mindent. Csak azt nem tudom ,mit akarhatott tőlem Carolina Montez. Egyáltalán, honnan van meg neki a számunk?! Rejtély.
 - Min gondolkodsz ? - simított végig arcomon. Felé fordultam, s elvesztem szemeinek sötét tengerében. Ha fuldokoltam volna, Bellával még ez is gyönyörű lett volna. Ami persze önzőség..
 Eszembe jutott, mikor régen, titokban mindenhova követtem Bellát, mikor nem őr járaton voltam.
 Mikor találkoztunk a Réten - én farkasként -, és nekem kellet hazavinnem, mert elaludt,  házon kívülről figyeltem őt ...
 És mikor ő Seth Clearwateréknél aludt, összebújva a kissráccal, hát...
Nos, akkor már kezdtem kapizsgálni, mért rándul össze a gyomrom Bella neve hallatán. Rohadt féltékeny voltam. Seth-re és mindenkire, aki ölelhette vagy megérinthette őt, miközben engem gyűlölt...
 De, hát... egyszer megláttam, mikor fürdött.
 Igen, komolyan, én voltam, azon az estén, mikor hazavittem.  Már bánom, hogy megtettem - no nem a látvány miatt. Sőt! Bella gyönyörű volt. Csak az a gond, hogyha ez kiderül... Igen, és itt jön az, mikor az derül ki, hogy hangosan gondolkodom.
 - Hogy mit csináltál ?

Bells

 Vér tolult az arcomba.
 Bűnbánóan nézett rám.
 - Én... Semmit... - próbálta visszaszívni, amit mondott, de nem tudta. Elszólta magát. Vagyis, inkább kimondta, amit gondolt, tudtán kívül...
 Ujjaimmal lezártam a száját.
 - Láttál, mikor fürödtem?
 Látszott a szemében, hogy terelni akar, de közbevágtam.
 - Láttál?!
 Kiskutya szemeket meresztett rám.
 - Olyan szép voltál...
 A fejem tiszta vörös lehetett, annyira elpirultam. Szóval ő volt a kukkoló... Miatta éreztem azt, hogy bámulnak, mikor nem is volt senki a szobában... Szent Ég!
 - Ezt még visszakapod, Jacob Black... - fenyegettem, miközben elrejtettem arcomat a tenyerembe. Félelmetesnek akartam, hogy hallatszódjon, de inkább volt nyöszörgés. - Te hazug kukkoló!
 Ököllel ütöttem a mellkasát. Nem tudom, hogy egyáltalán megérezte-e, de ha nem, hát teszek róla. Jake hagyta egy darabig, hogy "tegyem a dolgom", majd mikor megelégelte, s lefogta a kezemet. Szorosan fogta, nem tudtam elszabadulni, bármennyire is próbáltam.
 - Eressz el!
 Elengedte a füle mellett.
 - Hé! - átölelt nagy karjaival. - Gyönyörű voltál, Bella. Nincs mit szégyellned. Sajnálom!
 Megbánó volt a hangja. De azért annyira mégsem sajnálhatta...
 - Mivel tudnálak kiengesztelni? - könyörgött. Nem mertem rá nézni. És nem is szólaltam meg. Ez annyira kínos volt!
 - Kérlek, ne érezd magad kínosan! - könyörgött tovább. - Soha többé nem teszem! Esküszöm! Bella, kérlek nézz rám!
 Felnéztem rá. Nem a szemeibe, az arca mellé.
 - Meg tudsz nekem bocsátani? - kérdezte visszafojtott lélegzettel. Elképesztően édes volt, még ebben a hülye helyzetben is.
 Vártam, feszítettem a húrokat.
 - Egy feltétellel - motyogtam, és a szám sarkában mosoly bujkált.
 - Bármit megteszek!
 Ez jól hangzik. Pillantásunk véletlenül találkozott, és Jacob nem eresztett többé.
 - Vigyél a ki a Rétre - kértem. - Látni akarom az én farkasomat.
 Megkönnyebbülten felsóhajtott, de aztán aggódva nézett.
 - Biztos hogy jó ötlet ez?
 Aszám sarka lefelé görbült. Azonnal megnyugtatott.
 - Rendben! Amit csak akarsz.
 Hozzábújtam. Beszéni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Jake biztos csak azért mondta, hogy gyönyörű voltam, mert nem akart zavarba hozni... Pedig megtette... És nem hiszek neki. Nálam nincs is rusnyább teremtés a Föld kerekségen.
 - Min gondolkodsz ? - fogta meg a kezem.
 - Nekem is be kell vallanom valamit - motyogtam szemlesütve. Magam sem tudom, de valahogy kicsúszott a számon. És már nem tudtam visszavonni.
 - Mondd csak - bátorított selymes hangján.
 Hallgattam. Arra az álmomra gondoltam, amikor Jacob és én... Szóval... AZT tettük. Francba az elszólásaimmal! Nem akarom elmondani neki... Annyira kínos... Még most is felperzseli a bőrömet az emlék.
 - Te elpirultál - mosolygott, és maga felé fordította az arcomat. - Bella, most komolyan kíváncsi vagyok. Mit akartál mondani?
 Sóhajtottam.
 - Szóval mikor egyik nap azt álmodtam... Öhm... Mikor elaludtam az asztalnál. - kezdtem bele újra. - Álmodtam... Valamiről. Nagyon élethű volt, és azt hittem, tényleg megtörtént... - ráztam a fejem.
 Várta a folytatást. Megint vettem egy mély levegőt, majd egy szuszra elhadartam.
 - Az álmomban te meg én.. szóval... bűnbe estünk. - suttogtam, az arcom égett. - Mikor lejöttem a nappaliba, azért voltam annyira... felspannolva, mert azt hittem... Azt hittem, azért vittél az ágyadba, mert... Lefeküdtél velem.
 A földet bámultam, a falakat, a képeket a rajtuk, az íróasztalt, a szekrényt, de nem néztem Jacobra. Mikor már vagy 5 prce így ültünk szótlanul, nem bírtam tovább.
 - Jake? - kerestem pillantását. Gondolkodott.
 - Gondolod, hogy megtenném veled azt, ha nem akarnád? - kérdezte, mintha a válasz olyan egyértelmű lenne. Persze, az volt. Ő sosem tenne olyat nekem, ami fájdalmat vagy bármi mást okozna.
 - Nem. Csak annyira... Te nem élted át, tényleg olyan volt, mintha komolyan veled lettem volna. Bár - sóhajtottam, majd felbátorodva, s elnyomva a mellkasomban a szorító érzést az új hírek hallatán, kajánul elvigyorodtam. - Kár, hogy felébredtem.
 Tekintete az enyémbe fúródott.
 - Tényleg?
 - Aham - vontam meg a vállam, de a mosoly nem tűnt el az arcomról. - Akarsz részleteket hallani?
 Ő is mosolygott.
 - Izgalmasnak tűnik.. Halljuk! - simította tenyerét a fenekemre.
 - Nos, a konyhában voltunk... Én a tűzhelynél, te mögöttem... - emlékeztem vissza, miközben a hasán, pólóján keresztül játszadoztam az ujjaimmal. Kis szünetet tartottam, hogy eléggé kíváncsivá tegyem, majd folytattam. - Először a nyakamat csókoltad.
 Itt a játék kedvéért beleharaptam a nyakába, mire borzongás futott át a testén, és erősebben szorította a fenekem, immár két kezével.
 - Igen? - várta a folytatást.
 - Aztán felültettél a pultra, és folytattad... - Megfogtam a kezét, és a hasamhoz vezettem. Tudom, hogy nem kéne így kiszúrni vele, de hát... Élveztem. - És benyúltál a pólóm alá.
 Most is megtette, ujjai nyomán a bőröm felhevült.
 - Aztán... - suttogtam. - Simogatni kezdtél...
 Ez nem volt jó ötlet, mivel elkezdte kényeztetni a fenekem forró tenyerével. Kéjesen sóhajtottam.
 - És megcsókoltalak.
 Lehajolt a számhoz, de mielőtt megcsókolhatott volna, ajkaink közé tettem egy ujjamat.
 - Még nincs vége -  mondtam, és folytattam szerelmem "kínzását".
 - Csókoltál, olyan vadul, ahogy még soha... Az ebédlőasztalra fektettél. Letéptük egymásról a ruhát... - teljesen beleéltem magam a mesélésbe. Alig érzékeltem, amint Jacob közelebb húz magához, így hát folytattam. - Aztán már a hasamnál jártál, és...
 Megakadtam, mikor lejjebb csúszott mellettem, s amint éreztem, hogy nyelve komolyan lent, a hasamnál jár.
 - Mit csinálsz? - nyögtem fel óvatlanul.
 - Befejezem a történetet - kényesztetett, majd fölfelé haladva puszilta felhevült bőrömet, és leszedte rólam a  kék fölsőmet. Elhajította a szoba másik végébe, majd fedetlenül maradt dekoltázsomat csókolta. Nem tudtam ellenkezni.
 Kezei még mindig a fenekemet szorították, és csodálkozva vettem észre, hogy rajtam fekszik.
 - Én vagyok a mesélő... - sóhajtottam.
 - Én pedig a színész. De egyedül nem menne az egész... - harapott a nyakamba. Lábaimat ügyetlenül a csípője köré fontam. Jó Ég...
 - Mondjam, mi következik? - míg beszéltem, a nyelvem akadozott.
 - Tudom a forgató könyvet...
 Lerángattam róla a pólóját, és átkaroltam a nyakát.
 - Csókolj meg! - utasítottam.
 Abban a pillanatban, mikor kimondtam, lent nyílt az ajtó.
  - Jacob, ma délután őr járat! Te kezdesz! - hallottam meg Paul önelégült hangját.

 Megjegyzéseknek örülnék... :)