17. fejezet

 A lenti kép elég depis, de most ez a feji nem kedvenc kis szereplőinkről fog szólni (teljesen). Párbeszédekben néhol szegény... És rövidke... Azért remélem, tetszeni fog. ^.^
 tsók

Bella

 Mielőtt Jacob elment volna, megfogadtuk, hogy egyszer megfogjuk Pault kínozni Sammel együtt, és felnyársaljuk őket egy ünnepi vacsora erejéig. Nos, azt hiszem, ez az első közös tervünk a jövőre nézve.
 És mielőtt kilépett volna az ajtón, immár csak egy szál rövidnadrágban a hideg idő ellenére, száz, mézédes csókot váltottunk. Már majdnem ott tartottam, hogy visszahúzom őt, egyenesen az ágyába, de idejében elhúzódott, meg mentve kettőnket saját magamtól.
 Mikor elment - most tényleg -, felszaladtam az emeletre, és belenéztem a tükörbe.
 Mikor megláttam magam - kócosan, égnek meredő hajjal, duzzadt ajkakkal és kipirult arccal - még jobban elpirultam. Jaj, hogy szerethetett belém egy jóképű, okos és szexis srác? Pont Bella Swan-ba, a törpébe, aki annyira sem szép, mint egy féllábú majom?
 Eszembe jutottak azok az idők, mikor kiskoromban együtt játszottunk. Mikor mentesek voltunk a misztikus világ fájdalmaitól... 3 évesen még együtt fürödtünk, és az anyukánk fürdetett minket.

 Egymás ujját cumiztuk, mikor féltünk a sötétben, ha épp egymásnál aludtunk. Ez valamiért nyugtató hatással volt ránk.
 És ő mindig fogott nekem egy pillangót, ha éppen horgászni vittek a felnőttek - vagyis Charlie meg Billy. Néha a Clearwaterek is jöttek. Ha Seth-tel játszottam, Jake egész nap nem szólt hozzám, és egyedül foglalta le magát.
 Egy teljes napomba telt őt kibékíteni. És ha sikerült - márpedig sikerült -, homok tortát csináltunk sütikkel, és belekentük egymás hajába.
 Aztán már ott tartottunk, hogy elmúltunk 10 évesek. Az évek röpültek, túl voltunk Jacob anyja temetésén, az enyémén is, és beléptünk a kamaszkorba. A baráti kapcsolatunk kihűlt, mindketten le voltunk blokkolva az eseményektől. Egymáson kezdtük levezetni a dühünket, majd ott tartottunk, hogy nem találkozunk többet. Aztán eszünkbe jutottak a megmaradt szüleink.
 Charlie-nak nem szabad tudnia a veszekedésekről... gondoltam én. Ezért, mikor miattuk újra találkozni kényszerültünk egymással, csak szemétkedtünk. Néha nagyon brutálisan. És most... El sem tudtam képzelni, hogy mi leszünk egy pár. Hogy egyáltalán szerelmes leszek. Megkönnyebülés, hogy nem veszekedünk. Igaz, hogy nem vállaltuk fel a kapcsolatunkat mások előtt, de ez nem számít. Egyszer úgyis el kell árulnunk...
 De az még ráér.
 Mert most épp olvasni készülök... Ne rágódjunk a múlton. És egy bölcs mondat egy bölcs embertől: A tegnap történelem, a holnap rejtelem, a ma ajándék.
 Vagy valami hasonló.

Pár órával később - Viviana Solys

 

 Újabb fájdalom rázta meg a testem. Teljesen öntudatlan állapotban voltam. De még mindig küzdöttem ellene. A szobámban voltam, és meg akartam halni.

 Miért nem adod meg magad neki? hallottam a hangot, ami azóta a fejemben zaklat, mióta elkezdődtek a rohamok. Lehet, hogy megőrültem. De az is lehet, hogy soha nem lesz vége ennek, és abba őrülök bele.

 A karom olyan volt, mintha kiakarna szakadni a helyéből. Mivel a földön feküdtem, oldalra fordultam, és magam mellé hánytam. Hát ez szép, egy Solystól. Hogy csak úgy odaokád a földre. Szuper.

 A savas, émelyítő érzés a számban és a gyomromban nem múlt el. Inkább csak elhalványult a a többi, felerősödött érzés mellett.

 A koponyám szét akart törni. Feszített belülről. Vagy kívülről? Hirtelen a bokám megnyúlt.

 Láttam, éreztem. Ha így folytatom, elérem a 180 cm-t is...

 Marc mondta, hogy történni fog velem valami. Azt elfelejtette említeni, hogy ez ennyire fájdalmas lesz.

 Mindenem sajgott. Feszített, húzódott, égetett, perzselt, összeszorított és nyújtott egyszerre.

 - Marc! - kiáltottam a testvérem után. Az öklömbe haraptam, hogy visszafojtsam a kitörni készülő sikoltásaimat és könnyeket, de hirtelen megrémültem még egy újabb érzéstől. A fogaim...

 Úristen...

 Vergődve a szenvedésben, hirtelen alábbhagyott a fájdalom. Ugyanúgy sajgott, de már nem annyira, mintha ki akarnék lépni a testemből.

 Még mindig feküdtem, de a látásom kitisztult. Láttam a szobám minden egyes részletét, és úgy néztem végig a posztereken a falon, mintha most látnám őket először.

 Mert így is volt.

 A látásom olyan jó lett egy pillanat alatt, hogy még a porszemeket is láttam a szobában szállingózni.

 Hallottam a saját zihálásomat, a mély, állatias levegő vételt. Megrémültem. Mi történik velem?!

És a mókusok odakinn... Nekem ezeket nem lenne szabad hallanom. Nem lenne szabad a lépteket sem, kint a száraz pázsiton...

 És illatokat is éreztem. Amit leginkább úgy tudok jellemezni, hogy... őszies. Gesztenyét ismertem fel többek között, leveleket, a tengert, ami jópárszáz kilométerre van innen...

 Mikor lenéztem, egyet láttam meg. Egy mancsot karmokkal...

 És újra visszatért a fájdalom. Ordítottam, torkom szakadtából, annyira mindent elsöprő volt az érzés...

 Ember vagy - mondta a hang. Vagy csak én képzeltem? Nem érdekelt.

 - Vivy - szólított egy hang, és mikor felpillantottam, három srácot pillantottam meg. Aztán elnyelt a sötétség, és ismét hánynom kellett.

 - Vivy, nyugodj meg...

 Hogy nyugodjak meg? Ők mit tennének a helyemben? A fájdalom elmúlt, és újra az  a valami voltam. Szuszogtam, és elsírtam magam a félelemtől. Miért ilyen hosszú és szőrös az orrom?

 - Vivy, Marc vagyok. Marc, a testvéred.

  A testvérem. Hát mégis segít rajtam valaki? A fájdalom visszatért. Rájöttem, hogy a ruháim szanaszét szakadva hevernek mellettem a földön, és tök meztelenül fekszem a bátyám és a két ismeretlen előtt. Oda-vissza lényegültem, csak azt nem tudom, mivé. Még mindig sírtam. A kezemmel próbáltam eltakarni magam, de megint csak a földet kaparásztam a... a mancsommal.

 Viviana - mondta egy nyugodt hang a fejemben. - Sam Uley vagyok. Kérlek, hallgass meg, és akkor tudok rajtad segíteni...

 A hang elhalt, és csak ennyit nyögtem újra emberi alakomban: - Sam...

 - Hallja a gondolatait - szólalt meg az egyik fiú. Jacob Black? Hihetetlen, hogy képes olyan nyugodtan állni ott egy helyben, és nem is próbál rajtam segíteni...
 Nem önzőségből mondom. Hanem mert úgy érzem, mintha át ment volna rajtam egy úthenger, egy sajtreszelő, egy gyorsvonat, és tucatnyi kés... És mintha a turmixgép még mindig engem darabolna. Sőt, a préselőről még nem is beszéltem...

- Vivy, ha érted amit mondok, akkor figyelj rám, és tedd azt, amit parancsolok! - utasított Marc, és én tettem is volna, amit mond, csak éppen megint nem én voltam.
 - Hát persze, hogy hallja, amit mondasz. Csak képtelen válaszolni - mondta szenvtelenül Black. Most akkor fölöttem kezdtek el veszekedni?
 - Fogd be, Jacob. Te is átélted már ezt, tudhatnád, mennyire rossz az első. - állította le bátyám a kötözködő fiút.
 - Te csak ne mond meg nekem, hogy mit tegyek, Solys - mondta indulatosan a Black fiú, mire a harmadik leállította mindkettőjüket.
 - Ez nem a legmegfelelőbb pillanat, úgyhogy fogjátok be a szátokat, mielőtt én ütlek le titeket!
 Jacob még elmormogott egy ,,Jujj, de félek..."- et az orra alatt.
 Marc mostantól nekem szentelte a figyelmét.
Elmondták, hogy mit kell tennem. Abbahagytam az ostoba sírást. Még mindig iszonyatosan fájt mindenem, szenvedtem a saját kínomtól, de egy idő után, kezdett alábbhagyni. A hang a fejemben is segített; nyugtatgatott, magyarázott, míg teljesen le nem csillapodtam, s abba nem hagytam az ,,átalakulgatást".
 Vagyis, hogy már nem változgattam oda-vissza, de... nem is voltam magam.
 Egy állat voltam.
 Teljesen nyúzottan, összegörnyedve feküdtem a padlón. Hányás szagtól és izzadságtól bűzlöttem, és nyüszítettem.
 Egy állat hangján.
 Jól van, Vivy. Most kelj föl, és gyere ki a szabadba. Egészen máshogy fogod látni a világot.
 És én remegő végtagokkal, négykézláb és mancsokkal, felkeltem a földről.

 Jacob

 Viviana Solys volt a következő. És el sem hiszem, hogy Sam pont engem küldött Marc-ékhoz, mikor pontosan tudta, hogy ki nem állhatom a srác búráját. Ő támadta meg Bellát. Annyira akartam egy okot, a legapróbbat, hogy én is behúzzak neki egyet miatta. De nem lehetett, mert most a húga, Viviana volt középpontban. Hiszen átváltozott.
 És most, itt állt előttem egy kisebb termetű, bár még így is nagy farkas, világos színű bundával, és tök értetlen képet vág.
 - Nos, én úgy érzem, mehetnénk is. Óriási örömömre szolgált, hogy itt lehettem, de most, sajnálatomra, hív az otthon melege. - mondtam gúnyosan, majd mikor már fordultam volna meg, Marc hangját hallottam meg.
 - Nagyon örülök, hogy mész. Szerintem nem is kellett volna itt lenned. Csak lábatlankodtál.
 Dühödten fordultam meg, és remegés rázta meg a testem.
 - Nem én akartam, Solys. - vicsorítottam rá. - De ha akarod, szívesen maradok ápolni a kis nővérkédet. Bár tudod, mit? Inkább a halált választom. Az biztos nem lehet rosszabb, mint hogy egy légtérben legyek veletek.
 Meg is feledkeztem Embryről, aki épp Vivianával foglalkozott, s most épp az ajtót nyitotta ki neki, hogy ki tudjon szaladni a friss levegőre, ahol Sam várta.
 - Elég legyen - szólt ránk. - Húzzatok kifelé, különben...
 De egyikünk sem foglalkozott vele.
 - Egyéb probléma? - köpte a szavakat Marc.
 Az összes haragom összegyűlt a srác iránt, s robbant ki belőlem.
 - Igen, van! - azzal egy pillanat alatt átlényegültem s neki ugrottam.

 Bella

 Este egyedül aludtam az ágyban. Hideg volt, és fáztam. A telihold bevilágított az ablak résein Jacob szobájában, és néhány tárgyat megvilágított. De ezenkívül sötét volt. És hiányoltam Jacob forróságát, a testét az enyémhez simulni. Hiányzott a horkolása, szíve ritmusos dobogása, lehelete a nyakamon...
 Ó, annyira hiányzott. Míg ő őrjáraton van, én egyedül vagyok. És szomorkodom, mert nem bújhatok hozzá.
 Hát, Bella, ezt nevezik önzőségnek. Csak magadnak akarod a srácot, és teljesen kisajátítod.
Uhhw, mikor lesz már reggel? Vagyis, kijavítva: mikor jön már Jake?
 Míg ezen a gondolaton gondolkodtam, hangokat hallottam kintről. Dulakodó állatokét.
 Morgó hangot hallattak lent, és én gondolkodás nélkül kipattantam az ágyból. Az ablakhoz siettem, kinéztem, és összeszorult a szívem.
 A farkasom volt az. vagyis Jacob... És épp egy másik, egy szürke farkassal marcangolták egymást... Ami valamiért nagyon ismerős volt nekem... De hiába erőlködtem, nem jutott eszembe, honnan.
 Elkapott a jeges rémület. Ha nem csinálok valamit, még bajuk esik... De aztán egy másodpercig még bámultam a gyönyörű, barna farkast elképedve. Hogy lehet, hogy egy.. ember van benne? Az én szerelmem?
 Kiűztem a gondolatot a fejemből, hátat fordítottam és az ajtó felé szaladtam.


 Nem nagy durranás, de most megteszi. :) Pls, ne nagyon toljatok le miatta...