18. fejezet

 Bocsi a késésért!
 Ezt a fejit narrátor szemszögből írtam meg / mármint az első részét/. Az előző fejihez kevés komit kaptam, de azoknak, akik írtak, köszi. :) Jó olvasást!

 A lány letrappolt a ház lépcsőjén, feltépte az ajtót, majd pizsamában kilépett a száraz pázsitra. A látvány elsápaszotta: a két hatalmas farkas harapta, vágta, karmolta egymást. Isabella rájuk meredt, majd közéjük futott.
 - Azonnal hagyjátok abba! - sikoltotta. Tudta, hogy a farkasok bőrében emberek vannak - méghozzá az egyik a szerelme.
 Az nagy vörös felé kapta a fejét, óriási, sötét szemében egy pillanatra furcsa fény csillant. A másik szürke, kihasználva a pillanatnyi előnyt, ráugrott. És tovább harcoltak.
 - NE! - kiáltotta újra a lány. Sietve, a könnyeivel küszködve körbenézett. Tenni akart valamit.
 Gyerünk, Bella - biztatta magát. Gyerünk kislány. Keress valamit... Bármit...
 Egy közeli fa tövében megpillantott a hold fényében egy hosszú, vastag ágat.
Egy pillanat alatt felrémlett a fejében a terv. Odaszaladt, felemelte a súlyos fegyvert, majd a szürke farkas hátára sújtott vele. Az felnyüszített, hangosan, majd megfordult.
 És Bella akkor látta meg. Ugyanaz a farkas volt, aki az erdőben is megtámadta. Felgyüremlett benne a düh, a harag, és rávicsorított.
 A farkas vigyorgott, majd otthagyva régi ellenfelét, egy másodperc alatt a lánynak esett.
 Az kivédte, leguggolt, mielőtt a vadállat ráeshetett volna. Mikor felállt, s megfordult, ismét szembetalálta magát vele.
 Bella a feje fölé emelte a farudat, és mikor a farkas ismét ugrott, lesújtott.
  Akkor jelentek meg. Bella érezte a közeledtüket, a különös illatukat, a hangtalan léptüket az erdő levelein.
 Jacob morgott, vonított, és ismételten csak morgott. Bellában elködösült a düh, és átvette a helyét a félelem, és valamilyen leírhatatlan üresség, ahogy az öt fehérbőrűre meredt...
 Mintha valamit suttogtak volna, de nem tudta a szavakat kivenni.
 Az erdő szélén álló emberek vámpírok voltak. Sápadt arcuk világított a holdfényben. Olyan kővé voltak dermedve, mint egy jégszobor.
 Bellán átfutott a remegés. Mind őt nézték. Úgy érezte, évszázadok teltek el a farkassal vívott csata után, pedig mindössze pár pillanat rörtésze volt az egész, míg észrevette őket.
 Aztán meglátta Jacobot, amint felé közelít, s pár pillanat múlva közé és a vámpírok közé állt. Körbenézett.
 A szürke farkas eltűnt. Köddé vált. Az egész helyzet kezdett egyre furcsábbá válni...

 Bella

 - Jacob, ez meg... - kezdtem, de a morgása elhallgattatott. Miért most, ilyen körülmények között kell látnom a farkasomat? Ahelyett, hogy felszabadultan élvezhetnénk az egymással töltött időt, szabadon, minden bajtól mentesen?
 Mellettem ágak reccsentek, és odakaptam a fejem. Farkasok voltak - természetesen -, de többen, mint amennyire emlékeztem arról az estéről, mikor mind együtt voltak Jacob háza előtt.
 Aztán megláttam egy újabbat. Aki túl vékonylábú, túl különböző volt a többitől. Krémszínű szőre volt - csakis egy lány lehetett. Ahogy gúnnyal végigmért, emlékeztetett alul öltözöttségemre. A pillantásától vörös lett a nyakam a feltoluló vértől, de nem inogtam meg. Csak felszegtem az állam, és viszonoztam a pillantást.  Majd megjött Sam, ember alakban. Azonnal a vámpírokhoz fordult. A hagja nem volt szívélyes.
 - Még nincs teljesen holdtölte.
 A többi farkas vicsorgott és morgott, ahogy Jacob is előttem. Óriás testével szinte mindent eltakart a látómezőmből, amiért bosszús lettem, és kicsit oldalaztam, hogy lássam, mi zajlik az orrom előtt.
 A fehérbőrűek csillogtak a nem teljesen telihold fényében. Félelmetes, egyben vonzó látványt nyújtottak. Megállapítottam, hogy három férfi és két nő - inkább lány - bámul vissza rám. Amitől, még vörösebb lettem, és a pír elöntötte a szemem alatti kis részt.
 - Neharagudj, Falkavezér - kért elnézést a kisebb lány. A hangja meglepett; sokkal vékonyabbra és visszataszítóra számítottam. Mint Esméé. Az övé kellemes volt. Hívogató. Mint mikor az áldozatukat csalják lépre. És egyáltalán nem értettem a helyzetet. - A családom és én azért jöttünk korábban, mert vadászni szeretnénk a hosszú út után, és a határokat jöttünk lepecsételni.
 Sam csak nehezen tudta visszafogni a lenéző pillantást. Hirtelen észrevette, hogy én is ott vagyok, és csodálkozva, már-már szigorúan nézett rám.
 - Bella, te meg mit keresel itt?
 - Ezt én is kérdezhetném itt mindenkitől - vágtam vissza haragosan. Majd hirtelen Jacob orra elé álltam, hátat fordítva az ellenségeknek. - Te meg mit műveltél? - majd halkabban, suttogva barna szemeibe néztem. - Miért kockáztatod a testi épséget a nap minden percében?
 Az égre emelte a tekintetét, majd megrovóan meglökdösött az orrával.
 - Addig nem megyek innen, míg el nem mondja nekem mindenki, mi folyik itt - kértem komolyan választ. És a vámpírokhoz fordultam, mire szerelmem morogva mellém, félig takarva elém állt, ugrásra készen.
 - Nem fogom bántani a barátnődet, kutya - szólalt meg egy magas, barna hajú lány, elképesztően gúnyos és fennkölt hangon. - Kivéve, ha a testvéreim úgy nem akarják.
 Jacob kaffogott. Ezt, a két szőke férfi közül az egyik felettébb szórakoztatónak találta, s meg sem próbálta elrejteni vigyorát.
 - Nem harcolni jöttünk ide, Rosabel - rótta meg nővérét a kisebbik lány. Csak karba font kézzel néztem rájuk.
 Sam szólalt meg. - Bella, jobb lesz, ha most visszamész a házba...
 - Átöltözni, és újra kijönni, mert addig nem hagylak titeket békén, míg el nem magyaráztok mindent. Nincs jogotok titkolózni előttem. - fejeztem a be a mondatot.
 Sam rámmeredt.
 - Mégis mi...
 - Én is ugyanúgy része vagyok a falkának, mint ti. Jacob által, és Charlie által is. Úgyhogy megvártok itt.
 Azzal sarkon fordultam, és már az ajtónár jártam, mikor meghallottam valakit.
 - A barátnőd néha nagyon fárasztó tud lenni, Jake - sóhajtott. Valaki kuncogott, s érzetem hat ember és jópár farkas pillantását a hátamon, míg el nem nyelt a ház sötétsége.

 Még a nadrágomat sem vettem le, s dobtam az ágyra, mikor Jake belépett a szobába. Azonnal a karjába zárt.
 - Bolond vagy - motyogta a hajamba.
 - Annyi baj legyen - sóhajtottam. - Még jó, hogy te is az vagy, mert így egyenlők az esélyeink.
 Nevetett.
 - Kifejezetten szeretem ezt a bugyit - tolt el magától, s nézett végig rajtam. Egy fehér, csipkés francia bugyit viseltem aznap, amit most pironkodva akratam eltakarni Jake elől.
 - Ez nem alkalmas a kint álló farkasok és vámpírok száma- és kítűnő hallása miatt. Nem gondolod? - azzal kitéptem magam öleléséből, s az utazó ládámhoz léptem, amiben a ruháim voltak. Kikaptam az első kezem ügyébe kerülő nadrágot és pulcsit, felhúztam magamra, majd Jake mellé léptem.
 - Menjünk - fogtam kézen, majd levezettem a lépcsőn.

 Később

 - Tulajdonképpen, hova is..? - kérdeztem, miközben az erdőben sétáltunk, és a távolban egy folyó csobogó hangjait véltük hallani.
 A farkasok és az öt vámpír már elnidultak, és éreztem, hogy Jacob is szívesebben velük rohant volna, ha én nem lennék. De mivel itt vagyok, el kell magyaráznia a történteket.
 - A Cullenek azért jöttek, hogy megbeszéljék a Szerződés feltételeit - magyarázta Jacob.
 Megtorpantam. - A Szerződést? Az igazit, amiről Charlie mesélt kiskoromban; amit a quileute indánok kötöttek a hidegekkel? - Jake bólintott. - Akkor hülyeségnek tartottam. Valószínűleg azért, mert nem tudtam erről az egész farkasosdiról. Bár most, hogy már sejtem, mi folyik itt...
 Elindultunk tovább. Aztán belémhasított egy gondolat. - Az a szürke farkas...
 Jake elvigyorodott. - Alaposan fejbe kólintottad, az már biztos. Bár én tehettem volna!
 - Jacob, ez nem vicces. - aggodalmaskodtam. - Ugye, nem lett baja?
 Fintorgott.
 - Bella... ő ugyanaz a farkas volt, amelyik heccből rádtámadott. Szerintem nem kéne azon aggódnunk, hogy agyvérzése van, vagy sem.
 - Van!? - kérdeztem hisztérikusan. - Jake, megsérült, és én...
 Megállított, és a szavamba vágott. - Isabella - utáltam, mikor a teljes nevemet használták. - Az a srác Marc Solys. Viviana Solys testvére.
 Elakadt a lélegzetem. Halványan emlékeztem arra, hogy Marc egyidőben velünk járt a suliba, de aztán kerüni kezdett minden nyilvános helyet valami oknál fogva, így az iskolát is. - Marc Solys? De... De ha Marc vérfarkas, Vivianának is annak kell lennie.
 Halgattam, és Jacob szemeit fürkésztem. - Szóval az. Viviana vérfarkas... - Elhalgattam. - Mióta?
 - Ma óta - morogta, és elfordította a fejét.
 - Miért verekedtetek? - kérdeztem.
 - Csak... - kereste a szavakat. - Csak ... egyszerűen nem bírtam ki. - fakadt ki. - Zsigerből gyűlölöm, mert bántott téged, annyira, hogy tegnap este, mikorVivianánál voltunk, már nem bírtam egy légtérben lenni vele... Lehet, hogy nem érted, de egyszerűen már ha csak rá nézek, elkap a gyűlölet.
 - Ó - nyögtem, majd fogtam, és magamhoz húztam. - Felejtsük el Solysékat, jó? Ha csak egy kis ideig... ne változz vissza. Akkor majd nem hallod a gondolataikat...
 Hálásan pillantott rám. - Köszi, Bells.
 Megpusziltam az arcát, majd mosolyogva, egymás kezét összekulcsolva indultunk tovább.