7. fejezet

 Hy :) Megint itt vagyok, és örömmel jelentem be, hogy megjavult a gépünk :D Ez a feji rövid lett, de remélem, kielégíti az olvasás iránti vágyatokat. Küldöm az összes rendszeres olvasómnak, akiknek köszönöm, hogy olvasnak.

Itt egy kis zene ehhez a fejihez :

 http://www.youtube.com/watch?v=AnMP1oqPTto

puszikah : °billah°

 Jacob Black szemszöge ( farkas alakban )

 Veszélyben. Van. Segítenünk. Kell. Rajta.
 Jacob! Érzed? kiáltott Paul. Beleszagoltam a levegőbe. Kár volt. Megcsapta az orromat az az iszonytató bűz, ami csak egy dolgot jelenthetett.
 Itt van.
 A közelben.
 Olyan gyorsan szeltem át a rétet, amilyen gyorsan csak tudtam. Befurakodott az elmémbe egy emlék, pedig nem adtam rá neki engedélyt. Az idő szorított ...
 Nem tudom, miért mentem oda. Valami különös vonzást éreztem afelől. Mintha volna ott valami, ami hívogat, és addig nem ereszt, míg nem láthatom.  
A rét gyönyörű volt. Bella Swan feküdt a fűben.
 Az eget bámulta. Csak néztem, hogy lehet valaki ennyire szép. Ne, Jacob! Miket beszélsz?
 Kibuggyant a szeméből egy kövér könnycsepp. Ne sírj! - akartam mondani.
 Egyre közelebb mentem, de a mancsommal véletlen meglöktem az előttem lévő bokrot. Felült.
 Körbenézett, és sietősen megtörölte az arcát, nehogy valaki észrevegye, hogy sírt.
 Nem látott meg. Szándékosan meglökdöstem a bokrot. Felém kapta a fejét. Felugrott.
 Itt az idő. Nem tudja meg, ki vagyok.
 Léptem egyet előre, s már nem takart engem semmi.
 A torkán akadt a sikoly. Csak nézett, pillantása nem eresztett. Tüzetesen végigmért, és én különösen nyugodtnak éreztem. Bár én lennék ilyen nyugodt ... !
 Fény csillant a szemében. Előre nyújtotta a kezét. Mit akar?! Csak nem ... ?
 Megérintett. Simogatott. Felmordultam. Miért csinálja?!
 Megijedt. De nem félt ...
 Az emlék félbeszakadt, mikor eszembe jutott, hogy mi történik.
 Hogy tulajdonképpen miért vagyok itt.
 Egyre jobban kétségbe estem. Mi van, ha már késő? Kellett nekem elkésni a találkozónkról. Miért?! Miért pont Bella?!
 Jacob! Két kilométerre északra! Látom őket. Siess! kiáltott a fejemben Sam. Igen. Sietnem kell.
 Gyors, hatalmas ugrásokkal átszeltem a tájat, és igyekeztem nem neki menni a fáknak.
 Beleremegett mindenem, ahogy arra gondoltam, Bella megh...
 Nem, nem halhat meg. Életben van. Életben kell lennie!
 Ott volt.
 A vérszopó karjaiban. Félig lehunyt szemmel, elkékült arccal. Csak egy másodperc elteltével esett le, hogy az  a pszichopata gyilkos kiszorítja belőle a levegőt.
 Fojtogatta.
 NEM! 
 Minden erőmet összeszedve nekifutottam, de vicsorba torzult arccal kitért a támadásom elől.
 Aztán a vicsor gyilkos mosolyba torzult, a vámpír integetett, majd elfutott.
 Utána eredtem. Az nem lehet, hogy Bellával a kezében hagyjam elmenekülni. Nem hagyhattam.Meggyorsítottam a lépésemet, és megnagyobbítottam az ugrásokat.

 Már nem is vér, hanem maga a tömör düh száguldozott az ereimben. A sziklák felé futott. Mit akarhat? 

 Ó, ne... Nem nem nem és NEM!!!! 

 A tenger. 

 Bellát a tengerbe akarja fojtani.

 Komolyan mondom, soha nem utáltam még ennyire semmit sem, mint a mocskos parazitákat.

 Ártatlan embereket ölnek, hogy életben maradjanak. Már ha azt a létet életnek lehet nevezni. Gyilkosok. Jött ez a nő, és felborult mindennek az egyensúlya. Megjegyzem, miatta lettem az, ami. A vámpírok felkeltették a farkas- énemet.

 A feladatom, hogy védjem a törzsünket és az embereket. És most meg kell állítanom egy pszichopatát, mielőtt még Bella is úgy végzi, mint az összes többi. Akik nem élték túl a találkozást.

 De miért Isabella Swan?

 Menj Jacob! Menj már! Mögötted vagyunk!

 Igen. Megyek. Rohanok, mielőtt késő lenne. Olyan gyorsan futott, hogy szinte nekem is összefojt a szemem előtt. De én is megkétszereztem a lépéseket. Nem is, meg ötszöröztem.

 Ne engedd az Északi- Sziklához! Ott a legviharosabb a tenger. Érd utol!

 Mindenki  kiabált a fejemben. Jóval mögöttem futottak. Az adrenalin miatt sokkal gyorsabban futottam, mint ők.

 Már láttam az utunk végét. A telihold fénye visszaverődött a nedves füvön a hosszú, és nagyon magas szikla előtt. Ha tovább mennek... a tengerben végzik. És Bellának már most alig van levegője...

 A nőnek aligha fog ártani egy kis víz.

 Sam nagyon kemény szavakkal illetett, és ha nem lenne most egy célom, amiért sietek, esküszöm megállok, és elharapom a torkát, és most még az sem érdekelt, hogy ezt hallja.

 Jacob! Bella meg fog halni, ha most nem érsz oda.

 Összeszorult a szívem, de olyan módon, hogy pár másodpercig nem kaptam levegőt. A furcsa érzéssel a gyomromban, mikor Bellára gondolok, nem értem rá foglalkozni. Az várhat. Egy veszélyben forgó emberi lény nem.

 A vámpír megállt, felém fordult, és Bellát a nyakánál fogva, egy kézzel a szikla peremén túl lógatta.

 - Ha egy milliméterrel is közelebb jössz, a lányt megölöm.

 Olyan gyorsan fékeztem le, hogy a körmeim belevájtak a földbe, és csúsztam még vagy fél métert. Nehéz volt leállítanom magam. Legszívesebben a torkának ugrottam volna. Szét akartam tépni, érezni akartam a szenvedését, úgy, ahogy Bella is érezte. Csak állni tudtam, és várni, míg testvéreim helyet foglalnak mögöttem. Ők sem jöttek közelebb. Nem kockáztattak.

 A szél felkapott pár gallyat a földről, és meglengette a vámpír haját.

 - Na ezt már szeretem. - dicsért meg minket. - Mindig is szerettem volna egy kutyát, de soha nem kaptam. És lám, kiderül, jobb is, hogy nem, mert rájöttem, mekkora egy fatuskók, hogy azt hiszik, megtudnak engem állítani!

 Fülsértő nevetése és orrfacsaró bűze ellenére felüvöltöttem. Nem is az bántott, amit mondott, hanem az, hogy rájöttem : miért nem szívta már ki Bella vérét. Azért, mert akkor azzal lesz elfoglalva, hogy megölje ezt az ártatlant, és nem azzal, hogy figyelje, hogy megtámadják. Inkább ledobja egy szikláról a már amúgy is félholt lányt, minthogy hagyja legyőzni magát. Le akarta tudni az ügyet, látni akarta mindannyiunk szenvedését.

 Bella szemhéja megrebbent, ezt innen, hat méter távolból is észrevettem. A szívem egy hatalmasat dobbant, hogy láttam, még van esély.

 A vérszopó nem nézett rá, tudta, hogy történt valami. Látta a szememben a remény megcsillanni, ezért tette azt, amit.

 - Azt hiszem, itt a búcsú, kutyuskáim! - gügyögött, mintha tényleg szomorú lenne. Csücsörítette az ajkait, majd nevetett. Bella szemei felpattantak, és most először fordítottam el a tekintetem az ellenségről. Ijedten forgatta a szemeit, aztán észrevett. Nem tudom, mi volt az a fény, ami megcsillant bennük, mikor egyenesen a enyémbe nézett, de hirtelen vágyni kezdtem arra, hogy a karjaimban tarthassam őt.

 Bella gyönge kezei felemelkedtek, hogy le fejtsék magukról a kőkemény márvány kezeket, de szerintem akkor még nem számolt az alatta lévő magassággal.

 A vámpírnő csalódottan sóhajtott fel.

 - Tényleg ezt akarod? - kérdezte, mielőtt meglazította volna ujjait Bella nyakán. Mit csinál?! Meg sem várva a választ ( bár nem hiszem, hogy ebben az állapotban képes lett volna ), ismét sóhajtott.

 - Hát jó, legyen. Te akartad.

 Azzal a karját visszahúzta magához. Bella nélkül.

 Elengedte. Tényleg megtette.

 Olyan hangosan ordítottam fel, hogy belerengett az egész erdő mögöttünk. Hallottuk Bella vérfagyasztó sikolyát, és csak egy másodpercembe tellett, míg döntöttem.

 Futottam, félrelöktem a hangosan, gúnyosan nevető halhatatlant, s még mielőtt visszalényegülhettem volna emberré...

 ...  gondolkodás nélkül Ő utána ugrottam.

 No hát ez volna, tudom, hogy nem valami " Hú- de- hosszú", de szerintem a tartalma kárpótol titeket. :) Nem tudom ,mikorra várható a friss, de amint össze tudok hozni egy normális folytatást, felteszem, ígérem * cserkész- becsszó!* :D

     És szeretem ám a komikat! ;P